Tegnap először voltam egészségügyi intézményben nem betegként, hanem... medikaként. Leírtam ezt a szót, nem is érezhetném magam távolabb tőle. Mert én totálisan éretlennek és kezdőnek és senkinek érzem magam ahhoz, hogy fehér köpenyben szabadon kóricálhassak egy kórházban, hogy orvosok, ápolók, mentősök mutatkozzanak be, adjanak tanácsot, stb.
Szóval ez tényleg egy egyedülálló lehetőség volt - apa legjobb barátja gimiből sebész a Heim Pálban, és mondta, hogy egyszer bemehetnék hozzá, és ez most következett be. Jókor mentem, mert egy ötödéves srác is akkor volt ott először, szóval a körbevezetésnél nem voltam egyedül. Az első ami feltűnt, hogy mindenhova rohantunk. Ez mondjuk nem baj, mert alapból gyorsléptű vagyok, de most konkrétan száguldoztunk (nem futottunk, csak gyorsan léptünk).
Először az osztályon néztünk körül, itt voltak vakbelesek - szép gyerekkori emlékek ébredtek bennem. Aztán a post-opon babák voltak főleg, itt sajnos nem értettem, hogy mi bajuk volt, mert jelenleg a mozgásszerveknél megakad a tudásom, de szerencsére a srác mindig elmondta, hogy mi folyik ott. Aztán felmentünk az intenzívre - az ajtó elő aggódó szülők ültek, én meg simán besétálhattam, csak azért mert volt rajtam fehér köpeny.
Most hirtelen azt sem tudom, hogy szabad-e írnom, hogy milyen páciensek voltak, de valószínűleg nem.
Utána még koponyatörött/impressziós babákat is láttunk, és őket meg is kellett simogatni (mármint kitapogatni a sérülésüket). Szerencsére a srác profi volt, én csak csináltam, amit ő. De nagyon édesek voltak. Ezután az ambulanciára mentünk, ahol gyerekként nagyjából minden héten megfordultam. Most meg bent ültem, és néztem az eseteket. És ezeknél legalább értettem, hogy miről van szó, mert ugye főleg csontos-zúzódásos esetek voltak.
Aztán jött a hír, hogy érkezik egy mentő egy súlyos traumás esettel (szerintem erről sem írhatok), szóval lementünk a traumatológiára. Minden olyan volt, mint a sorozatokban: teljes készültségben vártuk vagy húszan a mentőt, még nekem is be kellett mosakodnom (holott egyértelmű volt, hogy semmihez nem nyúlhatok). És ekkor kellett meghoznom életemben először, de semmiképp sem utoljára a döntést, hogy lemondom a programomat, hogy ott maradhassak. Sajnos időm nem volt még egy telefonhívásra sem, ezért csak egy félreérthető sms-t írtam: Kórházban vagyok, nem tudok menni. Trauma. Még befejezni sem volt időm az sms-t, mert akkor tolták be a gyereket. Mindenesetre ez egy nagyon nehéz döntés volt, és tényleg maradnom kellett, de... nem akarom, hogy sok ilyen legyen. Hogy le kelljen mondani a barátaimról. Pedig sajnos lesz még ilyen.
De aztán beindult az akció, tényleg egy nagyon különleges durva eset volt, és a CT-ben a diagnosztizálásnál mindent értettem - és minden orvos mondta, hogy ők még életükben ilyen durva koponyatörést nem láttak, én meg az első napomon.
Szóval egész nap álldogáltam vagy rohantam, az adrenalin végig hajtott. Amikor végeztem, akkor vettem észre, hogy egész nap nem ettem és nem ittam semmit, és hogy hullafáradt vagyok. És a srác mondta, hogy a medikus lét 90%-a ebből fog állni. És mégis... ez sokkal, de sokkal jobb, mint biofizikát tanulni.