'Túl jó vagy hozzám!' - ennél klisésebb faszságot még nem mondtak nekem. Mégis milyen értékelési rendszerben vagyok bármilyen szempontból jó? (A tanulmányin kívül: ugyanis örömmel jelenthetem, hogy befejeztem az első vizsgaidőszakom, méghozzá nagy tehetséggel 4,00-s átlaggal. Ez jó.) És mégis megtörtént, méghozzá Csenger mondta akkor, amikor utoljára találkoztunk.
És azóta sem értem, miért.
Mert én még magamnál elcseszettebb idiótát nem láttam. És igen, most írok az érzelmi dolgokról, amik meghatároznak engem.
Mindent túlagyalok. Mindent. Nem tudok úgy elaludni, hogy ne agyalnék valamin. Vagy olyan történeteket, szituációkat játszok le a fejemben, amiről józan ésszel én is tudom, hogy soha nem fognak megvalósulni, és mégis az alvás és ébrenlét közti állapotban elhiszem, hogy megtörténhetnek. Borzasztó teremteni magamnak egy univerzumot, ami alapjaiban hibás. Még borzasztóbb belemerülni, majd visszatérni a valóságba. A másik lehetőség még ennél is rosszabb: amikor tényleg megtörtént eseményeket játszok le újra és újra és újra, és elemezgetem őket, és azt vizsgálom, hogy mégis mit csináltam rosszul.
Nem szeretnék ilyen lenni. Szeretnék bedőlni az ágyba, és minden különösebb probléma nélkül elaludni. De ha elhatározom, hogy na nem fogok agyalni, akkor egyszerűen nem tudok elaludni, órákig álmatlanul forgolódom, amíg annyira elfáradok, hogy feladom a küzdelmet a gondolataim ellen, és a szokásos képekkel együtt én is az öntudatlanságba süllyedek.
És hogy milyen témákon agyalok? Amiknek semmi értelme. Amit egy normális halandó már négy éve elfelejtett volna. Amik soha de soha nem fognak megvalósulni: olyan, mintha minden egyes nap betegesen várnám a levelemet, hogy felvettek a Roxfortba, minden gondolatom ekörül forogna, és minden nap meg kellene élnem ugyanazt a csalódást. Józan ésszel tudnám, hogy nem létezik varázsvilág, de egy pillanatra sem adnám fel a reményt, hogy talán majd holnap megérkezik az a levél. Frusztráló.
Régebben azt hittem, hogy ez egy állapot, amiből ki lehet kerülni. Azt, hogy túl sokat gondoltam valakire, összetévesztettem a szerelemmel. Aztán rájöttem, hogy ez nem átmeneti. Ilyen vagyok.
És ez milyen hozzáállás már? Amikor a húgom azt mondja, hogy Késtem háromnegyed órát, és? Ilyen vagyok!, akkor legszívesebben felpofoznám. Nincs olyan, hogy valaki késős, nincs olyan, hogy valaki agyalós. És ezért nem vagyok jó. Ha jó lennék, akkor meg tudnék változni. Akkor nem törődnék bele, és nem agyalnék minden áldott este különböző őrült ötleteken és elméleteken (amik közül ha a legkevésbé durvát váltom is valóra, akkor is csak annyit érek el, hogy annak a következményein fogok agyalni). Ördögi kör. Nem tudok leállni.
És nem tudok erről többet írni, napok óta próbálkozom, de mindig az az eredmény, hogy üres tekintettel bámulom a szövegdobozt, amíg meg nem unom. Érzem, hogy még rengeteg minden van bennem, csak nem tudom megfogalmazni.
Csak azt tudom, hogy nem jó ez így.
Régebben azt hittem, hogy ez egy állapot, amiből ki lehet kerülni. Azt, hogy túl sokat gondoltam valakire, összetévesztettem a szerelemmel. Aztán rájöttem, hogy ez nem átmeneti. Ilyen vagyok.
És ez milyen hozzáállás már? Amikor a húgom azt mondja, hogy Késtem háromnegyed órát, és? Ilyen vagyok!, akkor legszívesebben felpofoznám. Nincs olyan, hogy valaki késős, nincs olyan, hogy valaki agyalós. És ezért nem vagyok jó. Ha jó lennék, akkor meg tudnék változni. Akkor nem törődnék bele, és nem agyalnék minden áldott este különböző őrült ötleteken és elméleteken (amik közül ha a legkevésbé durvát váltom is valóra, akkor is csak annyit érek el, hogy annak a következményein fogok agyalni). Ördögi kör. Nem tudok leállni.
És nem tudok erről többet írni, napok óta próbálkozom, de mindig az az eredmény, hogy üres tekintettel bámulom a szövegdobozt, amíg meg nem unom. Érzem, hogy még rengeteg minden van bennem, csak nem tudom megfogalmazni.
Csak azt tudom, hogy nem jó ez így.