 |
| A ship that never sailed |
Egész produktív voltam. Kedden lesz a szövettani demonstráció, ami azt jelenti, hogy felvetítenek metszeteket (egyenként komoly 25 másodpercig), és feltesznek hozzájuk kérdéseket, és utána jöhet a következő. Ez így 40 percen át. És igaz, hogy nincs tétje, mert a bonctermi és a sejttan demó is ötös lett, de vizsgára úgyis tudnom kell mindent, és egyszerre megtanulni nem annyira egyszerű.
Szóval tegnap embriológiát tanultam, amitől elment a kedvem az egész élettől. Hihetetlen, hogy hányféleképpen elcsesződhetünk... Az a csoda, ha nincs semmi komplikáció. Aki ezt olvassa, az elmondhatja magáról, hogy kifejlődött, megszületett, normálisan növekedett, és most tud olvasni. Ezúton szeretnék gratulálni minden megjelentnek! :)
A könyvben iszonyatosan durva képek vannak rendellenes babákról embriókról. Ezek után gyakorlatilag eldöntöttem, hogy én örökbe fogok fogadni egy afrikai árvát. Nem beszélve arról, hogy szüléskor, amellett hogy a vaginádon ki kell tolnod egy egész gyereket, az orvosok érzéstelenítés nélkül átvágják a gátizmodat (mondván, úgyse fáj neki), eltörik a farkcsontodat (ha netalán összecsontosodott volna a sacrummal, ami meglehetősen gyakori), közben kiugorhat a szemed... egyszóval durva.
Ma meg szövettannal szórakoztam, de amikor rájöttem, hogy a Röhlichben laza 84 oldal, realizáltam, hogy esélytelen, ezért csak a Jegyzetből meg a jegyzetemből tanultam, meg nézegettem a képeket. Ja és végre valahára leírogattam a szociológiát, szóval most már csak meg kell írnom valamikor a héten. Jövő héten meg hülye biostat meg bifiz demó, de az még messze van ahhoz, hogy aggódjak vagy tanuljak.
Most azért akarok írni, mert egy éve ilyenkor volt a szalagavatóm.
Tudni kell, hogy előtte utáltam az egészet.
Mert táncolni kellett, és nekem annyi ritmusérzékem van, mint egy süket aranyhalnak. Ráadásul képtelen vagyok egy mozdulatsort megtanulni kínszenvedés nélkül. Tehát már a keringő alaplépésével problémáim voltak. Bocs, a keringő alapritmusával. De Kriszti, Bori, Sarolt, Domi, és szinte minden osztálytársam segítségével nagyonagyon nehezen sikerült beleverni a fejembe a koreográfiákat... mondjuk. (Van olyan lépés, amit életemben nem sikerült jól megcsinálni, szegény páromat jól térden is rúgtam párszor. Élesben is.) Szóval, ha mérlegelni akarunk (mint Azurák Csaba): az osztálytáncot nagyon szerettem, ilyen Grease-s vidám ugrabugra volt, néha akár felszabadultnak is mondhattam magam (bár akkor tuti elrontottam valamit). A keringőt, beleértve a páromat (akinek azóta sem tudom a nevét... komolyan itt agyalok a nevén percek óta, és nem tudom) viszont gyűlöltem. Mármint én ezt formális baromságnak tartom, nem királylányos csoda hiperszuper élménynek.
Ezzel kapcsolatban csak annyi, hogy komolyan! Egy rakat pénzért kikölcsönöztünk egy fehér ruhát, amit rám kellett szorítani, kinyalni a fejem, szép hajat csináltatni (tényleg szép volt), csupán azért, hogy a nagyszülők, szülők sírva bámuljanak, hogy 'Jajj, de felnőtt a mi kicsi Tamikánk!', miközben természetellenes testtartásban egy kétballábas majmot próbálok vezetni (mert ja, az is teljesítmény, hogy kettőnk közül én tudtam jobban a koreográfiát). Ez hol élmény? Sokkal jobban élveztem, amikor a privát korrepetálásaink közben Domival elbaromkodtuk az egészet.
Nem bírtam az ilyen lányos előkészületeket sem: Úristen! Milyen hajam legyen? Milyen hajszart tűzzek a kontyomba? (Mert tényleg mindenki azt fogja nézni.) Mikorra hívjam a sminkest és a fodrászt? A 11,5 vagy a 12 cm-s magassarkúmba legyek? Nem is beszélve az osztályban mindennapossá vált szavazásokról/vitákról. Ez annyiból állt, hogy 95 addig szavaztatott meg ilyen rohadt jelentős kérdéseket, minthogy milyen színű legyen a fiúk nyakkendője, ki olvassa fel a neveinket, vagy hogy hogyan adjuk át a tánctanárnak a virágot, amíg azt szavaztuk meg, amit ő akart. Eközben leginkább Eszter hisztizni kezdett, a fiúk szarták le az egészet, de amúgy heves viták folytak.
Szóval mondhatjuk, hogy nem rajongtam érte. Az egészen túl akartam lenni fizikai és mentális sérülések nélkül.
És ezek után én lepődtem meg a legjobban, de... élveztem!
Érdekelt, hogy milyen a hajam, a sminkem, hogy jól van-e a ruhám befűzve, de nem is ez a lényeg. Osztály élmény volt. És én igazából imádtam az osztályomat. Ahogy közösen elfogyasztottuk a lányöltözőbe becsempészett ebédet, a többi osztály irigykedő pillantásaival kísérve, vagy hogy néztük a többi osztálytáncot, és arra jutottunk, hogy mi jobbak voltunk, vagy amikor tényleg élesben kisétáltunk a porondra, én erősen Félix tarkójára és arra koncentrálva, hogy ne essek orra a magassarkúban, akkor is éreztem identitásom lángjait mellemben égni (istenem, de rég írtam ilyen hülye mondatot). És amikor Bihari feltűzte rám a szalagot, akkor először éreztem azt, hogy Na! Valamit elértem. Pedig tényleg csak annyi történt, hogy egy kék masnit rámapplikáltak. És nem akartam, hogy véget érjen. Annyira a sajátomnak éreztem a környezetet, a pillanatot. Az igazgatónő ajnározó beszéde sem akasztott ki annyira (bár az biztos, hogy ha az életben még egyszer használja valaki az öregbítették az iskola hírnevét kifejezést a jelenlétemben, azonnal belevágom a szikét).
Aztán jött a keringő. Húgom betegre röhögte magát, és végül is ez is egy eredmény. Az osztálytáncot nagyon élveztem, és mostantól egész életemben ha meghallom a Grease zenéjét, eszembe fog jutni. És a videóból szakavatott szemek (=osztálytársak) láthatják, hogy egyszerűen mindenkinek benne van a személyisége a mozgásában. És ez annyira király.
Aztán volt valami közös táncizé, aminek az elején a párommal kellett bénáznom, de utána hálistennek lehetett váltani. Szóval ekkor táncoltam pár osztálytársammal, az nagyon jó volt, apával, és a többi vendégemmel (még Ricsi unokatesómat, aki hozzám hasonlóan botlábú is sikerült rávenni), Krisztivel kettesben lenyomtunk egy Can I have this dance? szólót, ami valószínűleg Biharit megerősítette abban, hogy tényleg járunk, drága régi cimbijeimmel, Vikiékkel is sikerült pár szót beszélni. És egyáltalán ez tök jó élmény volt.
De a tetőpont: amikor anya mondta, hogy Bihari odament a mamához beszélni, és arról áradozott neki, hogy milyen okos vagyok (pedig nem). De ez tök rendes tőle, mamának nagyon jól esett.
Még voltak ilyen fényképezgetések is, amire egy spontán ötletnek köszönhetően meginvitáltam Christ, és csináltunk közös képet. Azóta is azon röhögök, hogy ő milyen távolságtartó, én meg milyen reménykedő és kiéhezett fejet vágok rajta. Pedig akkor már kimenőben voltam a dologból. Mindenesetre szerintem egy tökéletes lezárása és összefoglalója kapcsolatunknak az a kép. Be is szúrom.
Aztán volt az after, ami egy sima buli volt, szóval komolyabb hozzáfűzést nem igényel. Esetleg annyit, hogy a Hősök terén levő szobrot miniruhában megmászni pálinkázás után nem egy leányálom. Azért hangulatos volt. És most egy pillanatra újra is élném az egészet.