Tegnap éjjel kocsmatúra után fásultan félhulla állapotban vártam az éjszakait és Kingát a Borároson üldögélve, amikor egy görkoris csávesz elhúzott előttem, elég feltűnően megbámult, majd csinált egy hajtű kanyart, odajött hozzám és közölte, hogy nagyon aranyosan ülök. Ez volt az a pillanat, amikor unszimpatikussá vált.
Mert mint már annyiszor említettem, nem vagyok normális. Amint valaki érdeklődést mutat irányomba, én legszívesebben az ellenkező irányba futnék. El sem gondolkozom azon, hogy vajon tetszene-e nekem az adott illető (NEM!), esélyt sem adok, csak elkönyvelem magamban idiótának. Azért, mert odajött hozzám beszélgetni. És - természetesen - megtalált facebookon, rám írt, ilyenek. De én nem akarom megismerni. Megindokolhatnám intelligenciasznobságom címszava alatt, vagy hogy nem néz ki jól, de az az igazság, hogy tudom, hogy nem lennék olyan aranyos, ha megismerne. És nincs szükségem újabb szívszaggató sztorikra.
De most nem is erről akarok írni. Hanem olyan témáról, amitől valószínűleg az emberek 95%-a megutál.
Első számú kijelentés: nem vagyok okos.
Második számú kijelentés: nem tanulom halálra magam.
Pusztán jó módszerrel tanulok, nem sokat, de hatékonyan. És mégis tök jól megy az orvosi egyetem. Mondhatnám, túl jól megy. (Anatból mind a három demóm ötös lett, és senki másnak nem. Sem a csoportomban, sem az ismerőseim között. Fizikából, amihez közöm nincs, 92%-os demót írtam, kémiából meg csak egy pontot vesztettem.) Két típusú ember van: aki azt hiszi, hogy valami zseni vagyok, és hogy Ó Fazekas, persze, úgy könnyű, a másik meg azt hiszi, hogy reggeltől estig tanulok, és nincs életem. Pedig egyik sem igaz. Rengetegen vannak, akik vicc nélkül hatszor annyit tanulnak, mint én (ki az, aki képes hajnali 2-ig tanulni?), húgom azt mondta, hogy amióta egyetemre járok, annyit lát belőlem, hogy nagy könyvek mellett jókat alszom. Mert tényleg, annyira pihentető elaludni a hülye fizikakönyvön. És okos sem vagyok. Én tudom a legjobban, hogy milyen gondolatok keringenek a fejemben, és azok semmiképp sem mondhatók bölcsnek. És a Fazekas? Tényleg rengeteget köszönhetek neki, de nem azért, mert kalapáccsal belém verték a függvénytáblát. És aki ezt hiszi, az szimplán hülye. Hanem azért, mert megtanítottak gondolkodni.
Hogy hogyan kell hozzáállni egy tök ismeretlen problémához, hogyan kell kizárásos alapon jól tippelni (P.A. módszer eldöntendő kérdésre: gondold végig, válaszolj legjobb tudásod szerint, majd válaszd a másikat), nem megijedni egy feladattól.
Például a szövettan demó: nehéz volt, mert nagyon kevés idő volt egy-egy válaszra. Volt aki teljesen bepánikolt, mert elsőre nem ismerte fel az adott metszetet. Én sem ismertem fel nagyon sokat. De tudtam, hogy mi az anyag, mik a lehetőségek, iszonyatosan gyorsan végigpörgettem az agyamon, és kiválasztatottam a legmegfelelőbbet. Ez vagy bevált, vagy nem. De a lényeg, hogy úgy álltam hozzá, hogy én ezt tudom. Nem úgy, hogy hah! úgyis megbukok. Pedig csomóan azok közül, akik tényleg 3 hete erre készültek (tehát tudták) így álltak hozzá.
És tényleg rossz, hogy akármit mondok, hogy jajj félek ettől meg attól (mert tényleg félek), akkor így flegmán rám néznek, nem rosszindulatból meg semmi, hanem poénkodva, hogy Te?. Igen, én. Mert nem érzem azt, hogy lennék a legjobb.
Na, ez most tényleg gáz. Hogy amiatt panaszkodok, hogy túl jók a jegyeim. Én tényleg csak annyit szeretnék, hogy senki ne higgye, hogy okos vagyok. És azt se, hogy tanulógép. És azt se, hogy önképzavaros. És azt se, hogy álszerény.
P.S.: annyira jó volt csütörtökön bifiz gyakorlat előtt dumálni arról, hogy vizsgaidőszak után milyen király dolgokat fogunk csinálni. Meg nyáron főleg. Tiszta fesztiváli hangulatba kerültem: VOLT, Strand, Park, here we come!
És most mennem kell kocsmázni.
És most mennem kell kocsmázni.