A hetem eltelt vidáman, hajnali szülinapozással, Thor 2-vel, ami totálisan megérte, hogy miatta elcsesztem a latinzh-t, lábboncolással, találkozásokkal, telefonálásokkal, de semmiképp sem tanulással. Ezennel hivatalosan is megfogadom, hogy a hétvégén miután megírtam ezt a posztot, megírom a szociológiát, majd szövettant/embriológiát tanulok vasárnap éjfélig. Max egy holnapi kocsmázás fér bele.
Erről már lehet, hogy írtam egyszer ebben a blogban. A probléma az, hogy azóta elmúlt, és most nem rég tért vissza. Engem nem lehet szeretni. Mármint barátilag, haverilag, családilag, tanítványilag, gazdailag (legalábbis remélem, hogy Musu és Cili nem utál), stb. lehet, ezzel nincs gond. Szerelemmel nem lehet. És tudom, hogy nem kéne általánosítanom pár szerencsétlen esetből, de itt nem erről van szó. Nem is konkrét emberekről. Hanem rólam. Nem akarom felsorolni, hogy mi a probléma velem, hogy miért nem lehetséges belém szeretni, de így van, és számtalan érvet tudnék mondani.
A hozzáállásom az, ami változik: amíg volt Chris, addig természetesen szenvedtem miatta, de azért próbáltam megszokni a gondolatot, hogy egész életemre be kell érnem a (hangsúlyoznám nem kevés) egyéb szeretetformákkal. Hogy nem Chrisszel fogok szalagavatón táncolni, ami után megkéri a kezem, és utána örökre együtt leszünk (ez mostanra már nevetségesen hangzik, de komolyan ilyeneket kellett elfogadtatni magammal). És helyette új célt találni: azt, hogy segítsek az embereken/világon. Annak van értelme, a szerelemnek nincs.
Aztán történt életemben egy olyan változás, ami miatt nemcsak tökéletesen el tudtam fogadni ezt a gondolatot, hanem rájöttem, hogy eközben élvezhetem is az életet. Hat személy volt ennek a változásnak a kulcsa, és a fordulópont nagyjából 11. osztály második felére tehető. Az egyik kulcsfigura az osztálytársam, Domi, akivel akkoriban lettem jóba. Annyira vicces és vidám és aranyos és életszerető, hogy egyszerűen rám is átragadt a lelkesedése, és mellette képtelen voltam szomorúnak lenni. Ráadásul, jól is néz ki (azok a karizmok... anatómiára termettek :) ). És ekkor azt hittem, hogy tetszik, és rágondoltam, és nem Chrisre, szóval tök jó volt. Azóta is, akármikor beszélek vele, ez az ultimate életkedv-hatás megmarad. Ő is orvosira jár, csak Pécsre sajnos, ezért sokkal ritkábban beszélünk. Mondjuk a héten összesen kb egy órát telefonáltunk (jó kis telefonszámla lesz ez), de ez nem általános.
A többi személy pedig név szerint: Harry Styles, Niall Horan, Liam Payne, Louis Tomlinson és Zayn Malik. Igen, megszerettem a One Directiont (ez túl enyhe kifejezés: konkrétan minden szabad percemet azzal töltöttem, hogy videókat/képeket/interjúkat nézzek, áradozzak, álmodozzak). És ők is rádöbbentettek, hogy röhögni kell magunkon, nem sajnálni, és minden percet hülyéskedéssel kell tölteni. És ehhez mérten szartam le, hogy szalagavatókor egy annyira X-kategóriás emberrel táncoltam... még ma is csak röhögni tudok azon, hogy mennyire gázak voltunk.
Na mindegy, szóval ebben a carpe diem állapotban voltam sokáig. Egész konkrétan addig, amíg meg nem jelent egy esély, hogy esetleg valakit érdeklek. Őszintén nem volt szükségem kapcsolatra, tényleg tök jól elvoltam egyedül, de a remény... annyira elvakít mindig. Pedig tudnom kellett volna! Sőt, valahol mélyen tudtam is, csak nem akartam elfogadni. És mindenki mondogatta, hogy ne legyek hülye, biztos szokásosan rémeket látok. De megbíztam benne, és túlzottan szerettem vele lenni, ahhoz hogy a józan észre hallgassak.
Hát ilyenkor már könnyű okosnak lenni.
De most mit látok magam körül? Szerelmet... ahogy Kata mondja, hogy arra kelt, hogy Bence vaníliapudingot készített neki, hogy Viki mennyire aranyos Benivel, hogy Letti hány évtizede együtt van Krisszel, meg Sarolt Dáviddal, hogy Ricsi meg Heni, Roli meg Alexa, Vivi meg Illés, Balázs és Kata, Petra és Kurucz, Piti és Lau, Zayn és Perrie, Louis és Eleanor, Emma és Andrew, Angelina és Brad, Meredith és Derek, Thor és Jane, Csenger és mittoménki, és folytathatnám. És én őszintén örülök annak, ha valaki boldog. Tényleg nem az irigység beszél belőlem.
De nekem nem lesz ilyesmim. Most nem is az esküvőről, gyerekről beszélek, hanem ilyen általános kapcsolatélményről. Soha nem fogom azt érezni, hogy valakinek én vagyok a legfontosabb, hogy boldoggá akar tenni, kedveskedni, bókolni, felhívni azért, mert hiányzom neki, ágyba reggelit készíteni, virágot hozni, átölelni, ha szükségem van rá. Soha. Senki. A többire meg majd ha szükségem lesz, össze tudom hozni.
És ez most jelenleg nagyon zavar. Mármint vágyakozással tölt el, és szomorúvá tesz. Mert látom, hogy mit veszítek.
Ismét kellene valami fogódzkodó, amivel elfogadhatom ezt a tényt. Mert orvos leszek. Embereken fogok segíteni. És ez sokkal fontosabb, mint az, hogy magamon nem tudok.