Ma mindenképp írnom kell.
Reggel furcsán éreztem magam, de azért persze reménykedtem, hogy Chrisszel jöhetek. Álltam, jött a metró, még utoljára oldalra néztem, és mintha őt láttam volna egy fél másodpercig. Aztán felszálltam, és elhatároztam, hogy nem fogom nyújtogatni a nyakam, mint egy dilis, hogy vajon ott van-e.
Komoly erőfeszítésembe telt, de még amikor leszálltam, akkor sem néztem hátra. Azért, mert ha ott lett volna, akkor azonnal odamentem volna hozzá, és az úgy rossz, ha én kezdeményezek mindig. Nem lehetek biztos benne, hogy nem akaszkodok rá (amire van hajlamom). De mivel nem ismerem az arany középutat, ezért gyakran átesek a ló túloldalára: csomó lehetőséget hagyok neki, hogy ő lépjen. És lemérem, hogy mennyire él a lehetőségeivel.
Na szóval, ott tartottam, hogy mentem, és komoly csatákat vívtam magammal, hogy NE nézzem meg, hogy ott van-e. Le kellett kötnöm a figyelmemet. És ilyenkor elkezdek a zenére koncentrálni, ami az iPodomból jön. Meghallom a szavakat, átérzem az érzést, ja, és elkezdem tátogni a szöveget, mint egy idióta. Na ma is pont ez volt. Vidáman énekelgettem, hogy I'm happy and I can thank myself. És ekkor... megfogta a vállam.
Aki egy picit is ismer, tudja mi történt. Ijedten hátrafordulva sikkantottam. [Jen meghatározása: hát ilyen hipergyorsan megpördülsz és közben a forgásod irányában 1,5 m-es körzetben mindent leütsz úgy vállmagasságban, mindezt éles sikítással megspékelve xD]
De ez más volt. Mármint, azt hiszem (apró véletlen hülyeségektől eltekintve) a 10 év alatt ez az első olyan alkalom, amikor Chris megérintett. Éreztem. Oké, kabátban voltam, de komolyan a vállam ezek után még legalább 10 percig bizsergett. Természetesen elvarázsolt (=lökött) lettem, minden gondolat eltűnt a fejemből, és a kirándulást is elfelejtettem megbeszélni vele. De azért dumáltunk, és jó volt. Tökéletes volt. Olyan természetesen emberfeletti. Ezt sosem tudom jól elmagyarázni. Szívesen végigdumálnám vele a hátralévő életem.
Nem beszélve ezekről a testi dolgokról. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lenne, ha a bőrömhöz érne hozzá egyszer.
Aztán jött Peter, és mindent elrontott. Elvoltak, le se szartak, stb. Én a váll-érintés miatt nem is foglalkoztam azzal, hogy legalább megpróbáljak normális lenni. Meg se mukkantam, csak eltöprengve boldog voltam, hogy HOZZÁM ÉRT!!! Élt a lehetőségemmel.
Ez tulajdonképpen egy egész napra elég volt. Mármint ezután úgy nem akartam törekedni arra, hogy kommunikáljunk. Tuti, hogy tettem, vagy mondtam volna valami cikit, ami elrontja a szép élményt. Mindig mindent elrontok...
Bőven elég volt, hogy láthatom.
Hazamenetelnél se beszéltünk, csak ott volt. És ezt elégnek éreztem. Nem akartam a határaimat feszegetni. Ezért nem tettem semmit.
Itt jön a csavar: valószínűleg pont ezzel az antiszociális viselkedéssel rontottam el. Tudom, hogy valamit lépnem kellett volna. De az kockázatos, és félek... És most azt hiszi, hogy tök leszarom őt, holott imádom. Csak áá... olyan bonyolult. Nem akarok nyomulós lenni, nem akarok gáz lenni, nem akarok Peterrel jobban jóban lenni, mint vele, nem akarok antiszociális lenni. De a legkönnyebb az utóbbi.
Bár ne agyalnék ennyit.
Bár szeretne.
Ezen a ponton leállok, és ünnepélyesen bejelentem, hogy Wolf Kati, az Euróvíziós Dalfesztivál magyar résztvevője továbbjutott a döntőbe. Gratulálok. Évek óta, ő az első hazai induló, akinek reális esélye van győzni. Szóval drukkolok neki szombaton.