Ápolástani gyakorlatomat lassan befejezem a II. számú Gyerekklinika reumatológiai-immunológiai-nefrológiai osztályán, és itt az idő, hogy megemlékezzek az első alkalomra, amikor nem díszként voltam kórházban, hanem komoly funkciót töltöttem be. Ilyen volt például a lázlapcsíkozás, a gyógyszerleltárazás, az ágyneműhúzás, az infúziókészítés és bekötés, vérnyomás-hő-magasság-testsúly mérése, vörösvérsejt-süllyedés mérése, laborba (és a kórház egyéb pontjaira) való vég nélküli rohangálás. Alapvetően minden, ami nem jár túl nagy felelőséggel, tehát a nővérek nyugodt szívvel rábízhatják egyszerű, tudatlan medikusokra.
Ja igen, velem volt egy norvég hallgató is, és a nővérek angoltudásának köszönhetően csak én tudtam vele kommunikálni. Ami társalgási szinten egész jól megy, de az első napon a tömény orvosi kifejezésdömpingnek csak töredékét tudtam rendesen elmagyarázni (you put that thing into that thing). Azért csak megtanulgattam a dolgokat, és mire erőlködés nélkül ment volna a fordítás, a srác nem jött többet.
Szóval napi 10 (papíron 12) órában nyomom ezt az aljamunkát. Félreértés ne essék, én egy szó nélkül megcsinálok mindent, amit kérnek tőlem, tudom, hogy ez is szükséges, legalább arra, hogy lássuk, hogy hogy működik egy kórházi osztály, de azért erősen motivál az, hogy ennél csak feljebb van. Komolyan, az első napomnál jelentéktelenebbnek szerintem még életemben nem éreztem magam, az orvosok átnéztek rajtunk ("Ezek meg kik?"), a nővéreknek csak az útjában voltunk, de annyira, hogy elküldtek minket gyógytornázni egy kisfiúval. Azóta rájöttek, hogy képes vagyok vérnyomást mérni, és pisisbödönöket osztani. És hogy ember vagyok, és még beszélgetni is lehet velem - néhány nővérrel egész jóban lettem.
Ettől függetlenül a napi 10 óra is eléggé fárasztó. Őszintén megmondom, olyan üresnek éreztem már 3 olyan napot is, amikor a napi programom: 5-kor kelés, 7-kor kezdés, munkamunka, 5-kor hazamenés, alvás volt. Pedig tulajdonképpen ez lesz az életem, csak még hosszabb műszakokkal, kevesebb üresjárattal, és még nehezebb programegyeztetéssel. Ez lesz mindenkinek élete. És ez annyira lehangoló, hogy elmondani nem tudom.
Inkább bele sem gondolok, és maximálisan kihasználom ezt az 5 évet, ami még a szabadságomból van.
Orvosilag igazából nem volt túl izgi (lehet, hogy azért mert a Heim Pál gyereksebészetén és a kórház történetének legdurvább koponyatörésén edződtem), rengeteg ízületi gyulladás volt, és ennyi. Ezeket néha megpungálták és ennyi. Minden gyereken ugyanazokat a vizsgálatokat végzik el, majdnem ugyanazokat a gyógyszereket kapják, és ennyi.
Kommunikáció szempontjából azonban sokkal többet fejlődtem. Nemcsak hogy folyamatosan figyelem meg, hogy az orvosok/ápolók hogy beszélnek a gyerekekkel/szülőkkel, hanem nekem is élesben gyakorolnom kell. És amilyen elveszett voltam az első időszakban, annál jobban megtaláltam mostanra a hangom.
A kisgyerekek nagyon aranyosak, velük megfelelően gügyögök, ami több kihívást a jelent, az a nálam 2-3-4 évvel fiatalabbakat ellátása. Főleg, hogy pár hete egy ilyen korú emberrel smároltam, most meg hőmérőket dugok a fülükbe. Habár a lányokkal elég jóban lettem, a fiúknál még mindig elég fura érzés. De szerintem nekik is kínos lehet, hogy le kell vetkőzniük előttem.
Amit eléggé sajnálok az az, hogy nem vehetek vért rendesen, nem szúrhatok branült, csak az ilyen nagyon alap feladatokat csinálhatom. Tudom, gyerekklinika, én sem örülnék, ha a gyerekem egy majdnem másodéves senki első vénája lenne, de pont az előbb említett 16 év körüli srácok olyan gyönyörű vénával rendelkeznek, aminél szabályosan vágyat éreztem, hogy tűt ragadjak (persze nem tehettem..hüpp).
Amire jó volt ez a gyakorlat, hogy megszoktam magam kórházi személyként. Mostmár nem kapok frászt, ha szülők, takarítók, vagy a folyosón bárki csak úgy rám köszön, iránymutatást kér, ha a gyerekek doktornéninek hívnak, mostmár tökre élvezem, hogy bent lehetek bármilyen vizsgálaton, stb. Ez utóbbinak köszönhetően volt egy szabályos anatvizsgám ultrahangon... senki nem mondta, hogy ott minden el van forgatva 110 fokkal, és hogy a hasból csak a legfontosabb képletek, a belek nem látszanak. Mindenesetre állítólag annyira béna nem voltam, mint amennyire éreztem (akárhogyis nézzük 2 hónapja nem tanultam anatot, és amit tanultam, azt is hullán, nem szürkés random foltokon).
Tehát ha a koránkelést és az üresjáratokat nem is kedveltem meg, megint rájöttem, hogy milyen aranyosak a gyerekek, és hogy igazából... velük is szívesen foglalkoznék orvosként.
Kommunikáció szempontjából azonban sokkal többet fejlődtem. Nemcsak hogy folyamatosan figyelem meg, hogy az orvosok/ápolók hogy beszélnek a gyerekekkel/szülőkkel, hanem nekem is élesben gyakorolnom kell. És amilyen elveszett voltam az első időszakban, annál jobban megtaláltam mostanra a hangom.
A kisgyerekek nagyon aranyosak, velük megfelelően gügyögök, ami több kihívást a jelent, az a nálam 2-3-4 évvel fiatalabbakat ellátása. Főleg, hogy pár hete egy ilyen korú emberrel smároltam, most meg hőmérőket dugok a fülükbe. Habár a lányokkal elég jóban lettem, a fiúknál még mindig elég fura érzés. De szerintem nekik is kínos lehet, hogy le kell vetkőzniük előttem.
Amit eléggé sajnálok az az, hogy nem vehetek vért rendesen, nem szúrhatok branült, csak az ilyen nagyon alap feladatokat csinálhatom. Tudom, gyerekklinika, én sem örülnék, ha a gyerekem egy majdnem másodéves senki első vénája lenne, de pont az előbb említett 16 év körüli srácok olyan gyönyörű vénával rendelkeznek, aminél szabályosan vágyat éreztem, hogy tűt ragadjak (persze nem tehettem..hüpp).
Amire jó volt ez a gyakorlat, hogy megszoktam magam kórházi személyként. Mostmár nem kapok frászt, ha szülők, takarítók, vagy a folyosón bárki csak úgy rám köszön, iránymutatást kér, ha a gyerekek doktornéninek hívnak, mostmár tökre élvezem, hogy bent lehetek bármilyen vizsgálaton, stb. Ez utóbbinak köszönhetően volt egy szabályos anatvizsgám ultrahangon... senki nem mondta, hogy ott minden el van forgatva 110 fokkal, és hogy a hasból csak a legfontosabb képletek, a belek nem látszanak. Mindenesetre állítólag annyira béna nem voltam, mint amennyire éreztem (akárhogyis nézzük 2 hónapja nem tanultam anatot, és amit tanultam, azt is hullán, nem szürkés random foltokon).
Tehát ha a koránkelést és az üresjáratokat nem is kedveltem meg, megint rájöttem, hogy milyen aranyosak a gyerekek, és hogy igazából... velük is szívesen foglalkoznék orvosként.