Family portrait #1

Last Christmas
És az utolsó téma, amiről (egyelőre) írnivalóm van, az a családom. Nagyon régóta (február 2-a óta) adós vagyok ezzel a poszttal, leginkább magamnak. Nem biztos, hogy szépen fel tudom építeni a gondolataimat, sőt valószínűleg nagyon fogok csapongani, ezért előre is elnézést kérek.

Konkrét részleteket nem akarok írni, mert az senkire nem tartozik, simán beleillene a Barátok Köztbe mondjuk, és egyszerűen engem az egész sztori annyira lefáraszt, hogy nincs kedvem összefoglalni. Eleget hallgatom itthon is.

Lehet, hogy senki nem hisz nekem, de engem maga a tény, hogy a szüleim elválnak, tényleg nem sokkolt. Hogy miért? Mert már átestem kisebb koromban a traumán. Nem emlékszem, hogy konkrétan mikor történt (olyan 6-7 évesen), csak arra, hogy kíváncsi voltam, és nem hülye, és a lényeg, hogy találtam olyan dolgokat, amiből számomra egyértelművé vált, hogy a szüleim csak papíron házasok. Tényleg rég volt, nem emlékszem, mennyire rázott meg, de túléltem, és ebben a tudatban nőttem fel. Soha senkinek nem mondtam el (nem éreztem szükségét). Tőlem függetlenül, sokkal később húgom is megtette a felfedezést, ő rögtön hozzám rohant, megbeszéltük a dolgokat, és ennyi.

Szóval éldegéltünk négyecskén, egy teljesen működő életközösségben, kívülről akár egy családnak is tűnhettünk. És én soha senkinek nem akartam felhívni a figyelmét arra, hogy ez mennyire nem így van. Sőt, igazából magam előtt is cél volt, hogy fenttartsam a látszatot. Mert nagyon kényelmes élet volt. És egyik szülőmet sem akartam elveszíteni. Igen, ez a legrosszabb az egészben: hogy apa, akit imádok, nincs itt velünk. Mégha két utcával odébb van, akkor sem ugyanaz, és nagyon hiányzik. Elismerem, hogy férjnek nem a legjobb, de apának egyszerűen tökéletes.

Anya meglepően naiv volt. Ő azt hitte végig - a totálisan egyértelmű jelek ellenére - hogy az életünk valós. Apa konkrétan többször kimondta, hogy el fog menni - oké, vicces stílusban, de úgy tűnik csak mi ketten Laurával láttuk a komoly lehetőséget a poénjaiban. És mi is poénosra vettük a figurát, belementünk a játékba. Visszagondolva ez nem tűnik annyira normálisnak és természetesnek, mint akkor volt. Anya ezeket nem vette komolyan.

Szóval számomra egyértelmű volt, hogy valamikor be fog következni a válás, de apa nagyon kényelmes ember, ezért úgy tippeltem, hogy addig vár, amíg kifizetjük a lakáshitelt. Az 4 év múlva lesz, és azért lett volna jó, mert addigra reményeim szerint Laurával már mindketten elszeparálódhattunk volna, nem kellett volna belefolynunk a hülyeségekbe.
Hát ez azért változott meg, mert a nagybetűs Szerelem becsapott, és apa nem akart 4 évet várni. Szerintem ez a sietség (még el sem kezdődött a válóper, már az esküvőt tervezgeti), meg az ő részéről naiv és gyerekes, de ki vagyok én, hogy beleszóljak.

Tehát amikor februárban kitört a dolog, egyszerre kellett szembesülnöm azzal, hogy apának van egy új családja, anya meg egy született áldozat, aki képtelen az élet jó oldalát látni. Én komolyan elhiszem, hogy neki nagyon fájt. Hogy amikor kiderült, nem apával fog megöregedni, akkor minden amiben eddig hitt, összedőlt, nem akarom a szenvedését elbagatellizálni.
Ezért nem is mentem vissza Katához a Szabadkába, akármennyivel könnyebb lett volna. 19 éves fejjel hónapokig anyával aludtam, mármint dehogy aludtam, hallgattam, ahogy keservesen zokog, és ugyanazt a monológját ismétli el vég nélkül (az életének már semmi értelme, meg akar halni). Időnként felpattant az éjszaka közepén, és elment az autóval - csak úgy cél nélkül, miközben nem látott semmit a könnyeitől, volt amikor késsel fenyegetőzött - szóval alapvetően elég szuicidan viselkedett.

Én valahol mélyen tudtam, hogy ez csak a reakció első lépése (és különben is, aki tényleg öngyilkos akar lenni, az nem hirdeti, hogy neki milyen nagyon rossz - öngyilkosság előtt inkább mindenki magába húzódik, nem felveszi a kapcsolatot régi barátaival). Ettől függetlenül nagyon aggódtam érte, hogy de mi van, ha egy ilyen hisztériás roham végül nagyon rosszul végződik. Ezért folyamatosan ott voltam, és gyakoroltam az orvosi kommunikációt. Szerintem így nagyjából semmit nem használt, merthogy én egy értetlen gyerek vagyok (You know nothing, Jon Snow).
Azt viszont elértem, hogy nagyon keveset aludjak, még kevesebbet tanuljak (ez a jegyeimen is meglátszott). Minden áldott nap boldogan mentem el otthonról, hogy végre kiszabadulhatok, jól éreztem magam az emberekkel, hazafelé menet viszont rémképeket láttam magam előtt, hogy most vajon milyen állapotban találom anyát. Olyan volt hazamenni, mintha egy siralomházba mennék. De akármennyire nem akartam, ott kellett lennem. És nekem nem szabadott összeomlanom.

Kis kitérő, aztán mára befejezem: életemben először akartam beszélni Laurán kívül valakivel a dologról. Próbáltam a barátaimmal, láttam, ahogy sajnálnak, de az ő tökéletes családi hátterükkel... egyszerűen nem ment. Nem megy most sem. És február 2-án - aznap, amikor kitört a dolog - egyszer csak kaptam egy SMS-t egy idegen számról, hogy nem akarok-e találkozni vele. Egyszerűen tudtam, hogy Csenger az, bár őszintén az sem érdekelt volna, ha Freddy Kruegerrel ülök be aznap kocsmázni. Azt is akkor éreztem először (és utoljára), hogy na most alkoholt kell innom.
Sajnos/szerencsére Csenger volt az. És megígértem akkor neki, hogy nem mondom el ezt a találkozót senkinek, de tekintve, hogy valószínűleg azóta arról is megfeledkezett, hogy létezem... nincs jelentősége. Azért ezeket a sorokat egy minimális bűntudattal írom. Mindenesetre az egy nagyon fontos beszélgetés volt. Mert neki végre - ha nem is mindent, de azért elég sok dolgot el tudtam mondani. Amik mondjuk jó sok éve bennem voltak. És meghallgatott, és ittunk, és nem tudom, jó volt beszélni valakivel, aki legalább valamilyen szinten megért.
Soha nem nyíltam meg senkinek annyira, mint neki. És én - naivan (most tűnt fel, hogy ebben a történetben mindenki naiv) azt hittem, hogy máskor is beszélhetünk. Ott volt, amikor elkezdődött, amikor jobban szükségem volt rá, mint az oxigénre (ez faszság, nélküle is túléltem volna, de akkor ezt éreztem), egy pillanatra elhittem, hogy ő valamit segíthet, megnyíltam, és... soha többé nem láttam. Annyira nagyon egyedül voltam, és annyira szükségem lett volna rá. De nem volt ott.
És nekem nem szabadott összeomlanom.

..folytatás következik..