Annyira borzasztó, ami Japánban történt.
Ez mindig is megrázott. A pusztítás, amit nem lehet megállítani, nem lehet elmenekülni előle. Lehet földrengés, cunami, hurrikán, erdőtűz vagy akár vörösiszap. Nincs kiút, nincs remény. Borzasztó. Minden vágyam, hogy segíthessek. És tudom, hogy annyi nem elég, hogy hívogatom az adományvonalakat. Én tényleg, ha lenne lehetőségem, szívesen odamennék (nem érdekel a radioaktív sugárzás), vinnék vizet, ételt, gyógyszert,. Keresnék a romok között túlélőket.
Nem tudom elképzelni. Nem tudom elképzelni, hogy fél óra alatt az otthonom, az egész eddigi életem tönkremegy. Hogy ne legyen időm azon töprengeni, hogy kik haltak meg, mert én magam is meghalnék. Hogy ne legyen mit innom. Mostanában mindig vizet iszom, és mindig bűntudatom lesz. Olyan szívesen adnék a rászorulóknak.
És azután a rettegés... hogy bármikor jöhet utórengés, vagy felrobbanhat egy atomerőmű. Hogy a radioaktív sugárzás öl meg.
Elképesztő a japánok fegyelmezettsége. Tényleg hihetetlen, hogy milyen nyugodtan állnak sorban egy fél szendvicsért. Hogy milyen nyugodtan várják a segítséget. Ha jön... Tényleg szörnyű az is, amikor az emberek össze-vissza rohangálnak, de most, hogy így... ennyire beletörődnek a lehetetlenbe. Elképesztő.
Egy részlet az On the spot riportjából:
Az iskolától nem messze a romokon mászkáló férfiba botlunk. "Most jövök a munkából - mondja -, kamionos vagyok, csak most értem ide, nem tudom, hol van az asszony meg a három gyerek, őket keresem, semmit sem tudok róluk." A háza már nincs meg. Nem sír, járkál egyedül, de csak ő keresgél, senki más. Később az iskolánál elmegy az ajtóig, megnézi a listákat, aztán megfordul, és visszasétál a romok felé.Bárcsak segíthetnék! Tényleg, már elég rég óta érlődik bennem a gondolat, hogy nekem segítenem kell. Hogy az életcélom, hogy minél több ember szenvedését csökkenthessem. Ilyen irányban indulok el. Önkéntes leszek.
