A legutóbbi bejegyzésemet több mint másfél éve írtam, ami akárhogy is nézzük, rengeteg idő. Ha lehet ilyet mondani, ez volt az eddigi legeseménydúsabb, legváltozatosabb másfél évem. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán megkíséreljem-e összefoglalni, hogy mennyi minden történt.
Elolvastam ezt a From 2015 című bejegyzésem, és bátram és örömmel kijelentem, hogy nem az fog történni, amit leírtam. Hanem fogalmam sincs, hogy mi. És ez a szép az egészben... ezért nem is akarok találgatni.
Hogy most mi van velem? Egyetemista vagyok. Ezt még mindig alig tudom elhinni, pedig már két hónapja a Semmelweis Egyetem elsőéves hallgatója vagyok. Egy csoporttársammal élek a lakásban, ahova születtem. Ami igazából tök furcsa, mert folyamatosan gyerekkori emlékek (meg másfajták) jutnak eszembe, a falak össze vannak firkálva, a hely ugyanaz, és most mégis itt kezdek önálló, felnőtt életet. Magamnak veszem a kaját, főzök (a tejberizsem már egész profi), mosogatok, takarítok úgy rendesen, tanulgatok, stb. Igazából tudom, ha nem költözök el, akkor hat évig otthon tunyulok, mint egy here, és amikor kikerülök a nagyvilágba, akkor azt se fogom tudni, hogy miből áll a rezsi (na jó, ez túlzás, de azért...).
Az egyetem elég jó. Őszintén szólva, örülnék, ha nem kéne minden áldott reggel nyolcra járnom (már elbúcsúztam ettől a borzalomtól gimi végén, és erre -.-), de hát ez van. A tantárgyak vegyesek, az anatómiát imádom - tulajdonképpen egy éve még őszintén ötletem sem volt arról, hogy mostanra a kedvenc helyem a boncterem lesz. Még mindig próbálom megszokni a gondolatot, hogy orvos leszek. És egyre jobban tetszik. Kémia előadótól függően terjedhet a tejóistenholvagyok és az oheztegészjólvágom skálán, biofizika és biostatisztika nem épp a kedvencem, de valahol mélyen (nagyon mélyen) látom, hogy mi értelme van. Tesi a legborzasztóbb dolog, amin valaha is részt kellett vennem, szociológia unalmas, elsősegély tök jó.
Aztán lássuk csak, a közösség. Ez is furcsa. Mindenki nagyon jó fej, ezt leszögezném. Bárkihez odamegyek, el tudok vele beszélgetni. Feltéve, hogy van miről. Az üres csevegés valahogy nem megy... legalábbis nem mindenkivel. Van pár (egész sok) ember, akikkel teljesen jól elvagyok mindig, de nagyobb közösségben néha nem találom a helyem. És ez elég magányos érzés. Na mindegy, látszólag vannak nálam elveszettebbek is. És ez ott, magányos pillanataimban fel szokott vidítani, ami elég gonosz dolog.
És igen, néha hiányzik a gimi, ott mindig biztonságban éreztem magam. Mindig tudtam, hogy mire számíthatok. Most is kezdem ezt megtanulni (pl.: holnap boncterem - lábízületek, figyelnem kell, Sobottát vinni, szikét nem; előadás - embriológia, itt is mivel semmit nem tudok; szövettan - ez már fárasztóbb lesz, csontszövet, tehát kell kávét innom. És két szendvicset csinálnom, ha nem akarok éhen halni. És aztán itthon főzni valamit (császármorzsa?), stb.), de valahogy ez olyan túl önálló, és magányos. Ilyen a felnőttkor? Az első törés az volt bennem, amikor rájöttem a gólyatáborban, hogy egyedül kell wc-re járni. És nem biztos, hogy erre felkészültnek érzem magam.
Amitől a legjobban félek, hogy eltávolodom a barátaimtól. Attól egyáltalán nem zárkózom el, hogy újakat ismerjek meg, de amikor egy másodéves instruktoromtól azt hallom, hogy ő már minden gimis (!) barátjával megszakította a kapcsolatot, akkor annyira elszorul gyomrom... Én ezt nem akarom! Főleg, hogy az általános iskolaikhoz IS ragaszkodom foggal-körömmel. Szóval ez nem történhet meg, akármennyire is lefoglal a tanulás, megőrzöm a kapcsolataimat. És remélhetőleg nem égek ki (bár elvileg azon mindenkinek át kell esnie).
Hát így mostanra ennyit. Komolyan fontolgatom, hogy újra elkezdek ide írni. Majd meglátjuk.