 |
| ez tényleg egy clavicula |
Szóval elfelejtettem. Tényleg. Nem
mondom, hogy amikor múlt pénteken megláttam a gólyabálban (mert persze, hogy
megint ugyanabba a suliba járunk) egy csapat lánnyal, akkor nem szorult össze a
gyomrom, mert de. És ennyi. Tudomásul vettem és nem agyalok rajta.
Na most azt lehetne gondolni, hogy
milyen érett lettem...de nem. Ez csupán annyit jelent, hogy máson agyalok, és
Chris totálisan háttérbe szorult.
Kin? Hm...az a helyzet, hogy ez
alatt a másfél év alatt megfordult pár ember az Agyalási Listámon, alkoholos
állapotban még több (igen, nálam az alkohol élettani hatása, hogy extrán
agyalok, vagy pedig extra furcsa embereken.). Egy jelentősebb ember volt/van,
de ha róla kezdenék írni, akkor az egy Chris 2.0-vá változna... amit nem akarok.
És már vége.
Ugyanis (történelmi pillanat) ez
tényleg kapcsolat volt. Volt. Az elején legalábbis.
Nem fogok részletesen ömlengeni, de
azért néhány kulcspont (vagy kulcscsont - clavicula):
- december 29-én találkoztunk.
Bemutatkozás után alig akartam elhinni, hogy úgy hívják, ahogy. Kb 20 mp-ig
ráztuk egymást kezét, miközben ő - úriemberhez méltóan - ült, én meg álltam. Az
este folyamán kiderült, hogy fiatalabb nálam 1 évvel, járt az egyik
osztálytársammal (és a fél osztályomat ismeri), és hogy egész jófej. Adott
nekem egy fél tequilát.
- együtt szilvesztereztünk. Életem
leggázabb szilvesztere volt, maradjunk ennyiben.
- még egyszer találkoztunk, sajnos
akkor is túl sokat dumáltunk, és nagyjából ez volt az a pont, amikor be kellett
(volna) vallanom magamnak, hogy tetszik.
- utána néha sms-ztünk, néha
facebookoztunk, de nem találkoztunk.
- március 23-áig. És akkor
összejöttünk. Ezt is leírhatnám tündérmese-szerűen, de nem akarom, mert csak
újraélném.
- utána pár hétig minden tökéletes
volt. Randik, sms-k, egymás zenéjének piszkálása, közös poénok,
közös tulajdonságok, meg egyáltalán egymás felfedezése.
- aztán rájöttem, hogy nagyon balhés
a gyerek.
- és érettségiztem.
- és alig találkoztunk. Én naiv, azt
hittem, hogy ez a nyáron megváltozik.
- nos nem. Már alig beszéltünk,
találkozni meg tényleg szinte soha.
- elkezdtem gyanakodni.
- elegem lett. És szakítottam vele.
De ez számára volt megkönnyebbülés szerintem, engem meg úgy megviselt, mintha
fordítva lett volna.
- kiderült, hogy 'kapcsolatunk' vége
felé valóban - megérzéseimnek megfelelően - megcsalt.
- és amikor megláttam, hogy az új
csajával közös képet tett fel, akkor gondolkodás nélkül kitöröltem az
ismerőseim közül. És ennyi.
Az eseménysor. És mégis miért visel
ez meg annyira, hogy amikor éjszakánként nem tudok elaludni, akkor csak rá
gondolok? Mert kimondhatatlanul hiányzik. Tudom, hogy egy balhés éretlen
köcsög. De annyira... szükségem lenne rá. Hogy küldözgesse a béna dubstep
számait, hogy óra közben sms-t írjon, hogy éjszaka, miközben azt hiszi, hogy
alszom, simogasson. Az illata. A szeme. A haja. A pulcsija. A sapkája, amit
akkor adott oda, amikor betörtünk a Millenárisra. Hogy együtt menjünk a Hobbit
2-re, ahogy megbeszéltük. Hogy megegye a 200 Ft-os pizzámnak azt a részét, amit
nem szeretek. Hogy röhögjön azon, hogy mennyire bénán biliárdozok/csocsózok.
Hogy megcsókoljon.
Nem akarom folytatni, mert már így
is majdnem sírok. Sok minden nem fog hiányozni: az örökös bizonytalanság, hogy
amikor elindulok egy randira, nem vagyok benne biztos, hogy ott lesz...
bármikor lemondhat minden programot, magyarázat nélkül. Hogy inkább a
haverjaival iszik, minthogy velem találkozzon. Az érzés, hogy szégyell engem
mások előtt. A telefonhívás, amikor a háttérben random csajhangokat hallottam.
A gyanú. A bizalmatlanság.
Tudom, hogy jobb ez így.
Mindenesetre nem hinném, hogy lesz
még valaha valaki, akit akár ennyire is érdeklek. Nem hogy szeressen.
Nem akarok több posztot erről a
témáról, szóval most leírok mindent, ami bennem van.
- amikor együtt voltunk, akkor
minden tökéletes volt. Tényleg olyan udvarias, bókoló, kedves, őszinte volt
mindig, ahogy azt kell. És ezek a találkozások sokkal többet jelentettek nekem,
mint az, hogy amikor nem voltunk együtt, gyakorlatilag le se szart (ez az első
pár hétre nem vonatkozik). És utólag visszagondolva, hülye vagyok emiatt.
Szóval tanulság: ha nem hiányzom neki, akkor az sem jelent neki semmit, ha
találkozunk.
- megcsalt. Ezt fel kell dolgoznom
valahogy. Akárhogy. És nem is tudok jó hasonlatot rá...rossz érzés. Senkinek
nem kívánom. Főleg magamnak nem. Nem tudom, ki a csaj, nem tudom, mikor történt
(bár állította, hogy a végén, ami azt jelenti, hogy az elején, ami
tulajdonképpen a kapcsolat Kapcsolat része volt, hűséges volt... de most
higgyek neki? Nem számít.), nem tudom, hogy részegen vagy direkt, hogy megbánta
vagy sem. Egyszerűen nem érdekel. Mert a tény, hogy megtörtént, minden
információt tartalmaz. Hogy nem számítottam neki semmit.
- tisztában vagyok azzal is, hogy
nem csak ő hiányzik nekem. Hanem a kapcsolat ténye maga. Csupa boldog,
kapcsolatban élő embert látok magam körül (a barátnőimnek örülök, de pl a ma
mellém került random cuppogós párocskától majdnem gutaütést kaptam anat
előadáson). Közös képeket akarok csinálni, kézen fogva sétálni, odabújni valakihez.
Akkor nem érezném azt, hogy az életem a tanulásról szól...
- nem tudom, ő mit látott bennem (de
valamiért megcsókolt akkor este!), de őszintén kétlem, hogy bárki más akarna
bármit tőlem. Pedig sokkal könnyebb lenne elfelejtenem, ha látnék arra esélyt,
hogy mással összejöhet (Christ is így sikerült elfelejtenem laza 5 év alatt).
Csöbörből-vödörbe. Pedig lehet, hogy lenne valaki, aki tetszik. De úgysem fogom
belerángatni magam, mert tudom, hogy nem érdeklem.
- tovább kell lépnem. Nem azon
gondolkozni, hogy mit kellett volna tennem. Hogy mi volt velem a baj (mert valami baj van velem. Minél jobban megismert, annál jobban menekült...). Mert
ennek örökre vége. Nem fogunk találkozni. Nem fogunk beszélni. Már azt se fogom
látni, ha összeházasodik azzal a csajjal. És ha egyszer véletlenül összefutnánk
(nem fogunk! Fogja már fel a tudatalattim!), akkor se lenne semmi. Vége.