Tegnap, és ma sem találkoztam reggel Chrisszel. Emiatt végig lehangolt voltam, és szörnyű gondolatok hada sorakozott az eszemben. Nem tudom, mennyire gondolom úgy a dolgokat, ahogy vannak, de Jen szerint mindent félreértek.
Például, hogy én, önállóan nem létezem. Mivel én magam nem szólok semmi másról, mint Chriszről. Vagy Ciliről. Vagy más emberekről. Vegyük például a blogomat: minden bejegyzés csak az emberekről szól. És nem rólam. Nem arról, hogy mit gondolok, mit érzek. Csakhogy mi van.
A saját életemben egy jelentéktelen mellékszereplő vagyok. Ez az igazság. És ez lehangoló.
Na jó, szóval ma jelentkeztem nyelvvizsgára Wendyvel, miután megírtam az infó pótdogámat. És most egy kicsit felvidultam, mert egy hét után végre beszélhetem Emmával. Angliában volt a kis mázlista. Mégis annyira rendes, engem kérdez,hogy mi volt velem, pedig neki sokkal kalandosabb volt a hete.
Már megint: egy ember megváltoztatta a kedvemet.
Oké, én elismerem, hogy ez valószínűleg mindenkivel így van. A különbség az, hogy mindenki másnak az életében saját maga van a központban.
Énközpontúság. Hát ezzel Jent fel tudom idegelni. Szerintem egy létező, és nagyon is valós dolog. Szóval, hogy senkit nem érdekel igazából a másik ember. Ha valaki megkérdezi, hogy hogy ment a doga, csak azért teszi, hogy visszakérdezzek, és ő is elmondhassa a sajátját. Semmiféle érdeklődés alapja nincs. És ez tulajdonképpen rendben. Hogy mindenki azt hiszi, körülötte forog a világ.
Egy másik példa: 'Ez csak velem történhet meg.' Basszus, bárki aki ezt mondja, olyan dolgokra mondja, ami mindenkivel előfordulhat. Én sosem mondom ezt. Pedig komolyan ki rabolja el, majd tesz tönkre a büfében a pénzvisszaadó tálcát? Na ezáltal én is énközpontú vagyok.
De attól még elítélendőnek tartom. És próbálok ellene tenni. Mondjuk őszintén érdeklődni. Csak néha annyira unalmas dolgokat mesélnek nekem... Ez gonosz. De fordított esetben, én tuti mesélném el.
Na mindegy, tanulni kéne.
