A helyzet jobbra fordult vagy csak szimplán megszoktam? Ötletem sincs. De mostmár nem túl valószínű, hogy összeomlok.
Anya megváltozott. Felismerte, hogy segítségre van szüksége, elment pszichológushoz, pszichiáterhez, és tényleg jobban lett. Más értelemben is megváltozott: sokkal jobban öltözik, találkozik a barátaival, eljár ide-oda, randizik (ezt persze titkolja, de elég tapasztalt vagyok abban, hogy erre különösebb kémkedés nélkül rájöjjek). Remélem én soha nem kerülök abba a stádiumba, mint ő: egyszerűen elfelejtette a barátait, és erre csak akkor jött rá, amikor igazán szüksége volt rájuk. Inkább soha nem megyek férjhez, minthogy megszakítsam a kapcsolatot a barátaimmal.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fakad ki napi szinten, de mostanában már új szövegekkel fáraszt: apát és a "kurváját" szidja, de elég gusztustalan módon. Mostmár szinte mindig, amikor belefog, azonnal elveszítem a türelmemet, és ott hagyom, vagy közlöm, hogy nekem ezt ne hangoztassa (Lajosmizsén bárki nagyon szívesen meghallgatja hetvenkilencedjére is, én nem fogok részt venni ebben).
Apa meg... Hát, őszintén szólva, anya első pillanattól fogva kurvázta a Nőt, én meg ezt nagyon elleneztem, merthogy én nem fogok valakiről úgy mondani ilyeneket, hogy nem ismerem. Szóval védenem kellett, de időm arra sohasem volt, hogy konkrét véleményt alakítsak ki erről a helyzetről. Még most sincs.
Igen, nagyon korai még, de nemrég találkoztam a Nővel (a legutolsó szó, ami eszembe jutna róla az a kurva, igazából egy tök jellegtelen középkorú nő, tipikus anyuka), aztán tegnap pedig strandolni voltunk a gyerekeivel is (4 mostohatesó: 25 éves srác - akár matektagozatos is lehetett volna kinézet és szociális élet alapján, 22 éves csaj (pasistul) - semmi extra, normális is lehet, 16 éves csaj (pasistul) - megtestesít mindent, amit a mai generációban utálok, 12 éves kislány - aranyos, ártalmatlan). Tényleg nem tudom, hogy érezzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Csak apáért csinálom, mert látom, hogy ez boldoggá teszi.
Én meg úgy őszintén leszarom mostmár. Az egészet. Anya randizzon azzal, akivel akar, apa csináljon azt, amit akar, nem érdekel. Csak engem hagyjanak ki belőle. Nem kérdezem hova mennek, ők se kérdezzék, hogy én hova megyek. Foglalkozzanak a saját életükkel, és engem hagyjanak ki belőle. Komolyan legszívesebben magam mögött hagynám az egész cirkuszt, három dolog miatt nem fogom: Laura, Musu, Cili.
Időnként Laurából is rohadtul elegem van, annyira lusta, hisztis ribanc tud lenni, ráadásul LOP (és ez még mindig kimondhatatlanul idegesít), de vele tényleg próbálok türelmes lenni. Mert én soha nem igényeltem, nem is kaptam túl nagy törődést a szüleimtől (Ötös anatvizsga? Ki nem szarja le? Mindig annyi, elég uncsi...), Laura viszont igényli a figyelmet. És ezt (ha van türelmem hozzá,) igyekszem megadni neki.
Musu minden áldott reggel ébreszt engem - a kórházi gyakorlat miatt fél órával korábbra tolódott a biológiai órája, tehát mostmár - 5:00-kor, de vele is türelmes vagyok.
Cili legalább normális.
Apa a válópert beadta, csodálatosan időzítve a másfél hónapos ítélkezési szünet előtti utolsó munkanapon, lassan elkezdhetek aggódni az anyagi részeken is. Mert persze túl egyszerű lenne közös megegyezéssel elosztani a tulajdonokat. Akármi tök működőképes dolgot javasoltam, az nem volt jó, mert én még csak gyerek vagyok, és amúgy meg biztos apa mondta nekem. Nem, anyának most mániája, hogy apából kisajtolja az utolsó fillért is, nem veszi észre, hogy így is MINDENT (rezsi, kutya+macskakaja, ivóvíz, zsebpénz, Sziget, ruhák, stb) apa fizet közvetlenül nekünk, a gyerekeinek. Nyilván sokkal okosabb fejenként 200 000 ft-ért ügyvédet fogadni és évekig pereskedni, majd sokkal szarabbul kijönni, mint amit apa felajánlott. Ráadásul anya minket felhasználva tervezi ezt, mintha 5 évesek lennénk.
Mintha az, hogy itt vagyunk vele, azt jelentené, hogy apa ellen vagyunk. Pedig nem. Én senki ellen nem vagyok, én ki akarok maradni ebből az egészből.
Komolyan elég reménytelennek látom a helyzetet, merthogy ebből nem fogunk jól kijönni így, az biztos. Mi lesz? Diákhitelt kell majd felvennem, és további (rövid, nagyjából 2047-ig tartó) életemben adósnak lennem? Abba kell hagyjam az egyetemet és nekem is kimenni mosogatni Londonba, hogy az állatoknak legyen kajája? Vagy el kell költöznünk? Vagy anyának megjön az esze? Nem tudom.
Lehet, hogy a bejegyzésből nem így tűnik, de én tényleg szeretek mindenkit. Azon fáradozom folyamatosan, hogy mindenki boldog legyen. Csak nehéz egyszerre apa új családjával jópofizni anélkül, hogy anya összeomlana, hogy elveszik a gyerekeit; nehéz Laura szokásos hülyeségeivel foglalkozni; nehéz mindig 5-kor kelni (és soha ki nem aludni magam rendesen) és emlékeztetni magam, hogy de én imádom ezt a kutyát; nehéz volt (és lesz) tanulni ilyen környezetben; nehéz elfogadni, hogy sokáig semmi nem fog változni, hogy nem élhetek önálló életet (mert az előbbiekből egyértelmű szerintem, hogy a Szabadkába nem mehetek vissza, és hát a családi költségvetésben az ügyvéd nyilván fontosabb, mint az én boldogságom).
Igen, az én boldogságomon nem fáradozik senki rajtam kívül. De tudom, ez a természetes, az élet nem egy MakeTamiHappy-show, és köszönöm szépen én egyedül is egész jól megoldom.