Amikor
Sopronba utaztam - menő railjeten Győrig - láttam egy srácot, aki épp Bécsbe
tartott, és naplót írt. Kézzel. És nagyon szépen írt, és már egy tök vastag
füzet több, mint felénél járt, és
hirtelen én is olyan szívesen írtam volna kézzel. Egyelőre a blog nem költözik
papírformátumra, mert ezt is szeretem írni, de ez pont jó felvezetés a mai
témánkhoz.
Szóval
igazából nagyon sok mindenről akarok mostanában írni, és nem tudom hogyan is
kezdjek a dolgokhoz, mert egyrészt túldramatizálni sem akarok semmit, másrészt
azért el akarok gondolkodni rajtuk. Kezdjük a legaktuálisabbal: VOLT és
egyéb kalandok.
Most
nincs kedvem megkeresni, de emlékszem, hogy ennek a blognak a keretében is
többször írtam arról, hogy mennyire megvetem a mai fiatalok szórakozási
formáit, az alkohol (és egyéb) fogyasztási szokásokat, ragozhatnám.
Amikor
ezeket írtam, akkor őszintén pár szolidabb kocsmázáson kívül nem sok élményem
volt, és ezt nem is szégyellem. Azon ma is ki tudok akadni, hogyha 14 éveseket
látok inni, füvezni. Szerintem elég gáz, ahogy a mostani gyerekek
felnőnek: az utcán estig kint ugrálás helyett bent a szobában facebookoznak
egész nap. Én meg lettem volna halva, ha 10 évesen nyáron 3 hétig kórházban
kellett volna lennem, de ez a betegeimet láthatóan nem zavarja... na mindegy,
ez egy másik téma. A lényeg, hogy én később kezdtem a vadulást.
Egyáltalán
miért hívjuk vadulásnak? Én nem is hívom annak: szerintem természetes, hogy
elmegyünk bulizni, ami előtt iszunk valamit, a buliban ismerkedünk emberekkel
(akár mindenféle következmények nélkül smárolunk – persze nem fűvel-fával, de
azért léteznek még jól kinéző és bulizó egyedek), hajnalban hazaesünk, és egy
egészséges izgalommal elalszunk. Szerintem ez nagyon jó érzés, és a világon
semmi nincs benne, amiért bűntudatomnak kéne lennie.
Aztán
vannak a durvább dolgok, amik mostanában történtek velem (hah!! mintha én
lennék az áldozat, pedig inkább a cselekvő vagyok). Ami szomorú, hogy ez
valószínűleg a fiatalság 80%-nak természetes, és minden héten megcsinálja, amit
én életemben egyszer, max kétszer csináltam.
1. Alkoholtól hányás – hát nem vagyok rá büszke, de
ezen át kellett esni, és a lehető leges-legjobb körülmények között játszódott
le, a legjobb emberrel, és így végre meg tudtam a határaimat: 15 db 4cl-es
abszint a borzasztóan szénsavas budget kólával leöblítve nem a legjobb
kombináció.
2. Füvezés (és ezzel egybekötve cigi szívása) – ezt
pontosan kétszer csináltam (VOLT-on), először nagyjából semmi hatása nem volt,
másodjára már éreztem is valamit, és nyilván akkor jöttek oda hozzánk interjút
csinálni. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy milyen volt – a színek
színesebbek voltak, és végre nem agyaltam a szokásos hülyeségeimen. Ez nem
hangzik olyan rosszul. Rendes cigit soha nem fogok szívni, ennyi is elég volt a
tüdőkárosításból.
3. „Bebaszás” – gyűlölöm ezt a kifejezést, és nagy
sajnálatomra rengetegen használják. Jó, a berúgás olyan vidéki alkoholistásan
hangzik, a lerészegedés túl hosszú, káromkodni meg ugye menő. Én jobban
szeretem az illuminált, szalonspicces vagy túltitrált kifejezést, de nyilván
ehhez a szóhasználathoz valamilyen szinten műveltnek kell lenni. És ugye ez nem
a fiatalság erénye (öcsém, de sznob vagyok). Szóval bocsánat az etimológiai
kitérőértt, de ez is hozzátartozik az alkoholivás megítéléséhez (legalábbis
nálam).
Lényeg a lényeg, hogy inni is meg kell tanulni. Az
elején (csak úgy, mint a füvezésnél) azt sem tudtam, hogy mit kell érezni, most
már ráéreztem a dologra, és egész skálám van: a
kicsit-azért-munkálkodik-bennem-az-anyagtól a nem-érdekel-ha-egy-krokodillal-táncolokon
át a na-most-már-nagyon-kell-figyelnem-a-mozgáskoordinációmra-ig állapotig
minden van, de olyan teljes blackout, amikor nem tudom felmondani az (a+b) a
négyzetent és a citromsavciklust, és másnap semmire sem emlékszem, na olyan még
nem volt. És nem is tervezek hasonlókat. Egyszer volt olyan, hogy nem teljesen
tiszta, hogy hogy értem haza, de végülis… hazaértem épen, ez a lényeg.
Szóval züllésemet nem érzem olyan
vállalhatatlannak, és most már mindent kipróbáltam, amit akartam, más szóval
elértem a mélypontot (vagy épp csúcsot), és nekem ez így a harmadik x-re bőven
elég lesz.
És ezzel a szép felvezetéssel
áttérnék a VOLT-élménybeszámolóra. Elég különleges helyzetben voltam, mivel
nyertem a (mint a helyszínen kiderült: VIP) bérletemet, és ez azt jelenti, hogy
egyedül, és nem a saját társaságommal mentem. Nézegettem a facebook eseményen,
hogy kik mennek, és kikhez lenne a legkevésbé gáz becsatlakozni, de akárhogyis
nézzük, bárkihez gáz becsatlakozni.
Végül a képzéscsoporttársam, Detti ajánlotta fel, hogy menjek velük. Ő egy
baromi nagy (nem számoltam, de legalább 20 fős) összeszokott, középiskolai
társasággal ment, aminek ő teljesen aktív tagja volt, én viszont csak őt
ismertem. Ez csak nekem hangzik ijesztőnek? Hogy én vadidegenként odamegyek egy
több éve fennálló stabil társaságba, és próbálom megtalálni a helyem. De persze
minden félelmem ellenére eszembe sem jutott, hogy emiatt ne menjek.
..folytatás következik..