Az egyetlen ember, akire valaha is számíthatok az én magam vagyok. Nekem kell felépíteni az életem, egyedül kell megküzdenem az akadályokkal, egyedül kell sikeresnek és boldognak lennem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem igénylem, hogy legyen valaki... nem lennék teljesen őszinte, ha ezt állítanám. Az ember társas lény. Jó lenne, ha lenne valaki, aki szerelmes belém, mindenben mellettem áll, akivel kölcsönösen támogatjuk egymást jóban-rosszban, aki elfogad úgy, ahogy vagyok.
De én senkiben nem tudok bízni annyira, hogy elhiggyem, hogy ténylegesen velem akar lenni. Hogy a kezébe adjam az egész életemet, testileg-lelkileg-anyagilag. Nem hiszek a házasságban, a szerelemben. Nem mondom, ideig-óráig működhet, de annyira hihetetlenül elavult az egész rendszer, hogy egyértelmű, hogy valamelyik/mindkettő fél meg fogja szívni az évek során. A szerelem (legalábbis agyi folyamatok szintjén) két évig tart, utána szép lassan átalakulhat szeretetté.
Félek a csalódástól? Nem. Tudom, hogy csalódni fogok. Mert engem nem lehet szeretni (hiába magyarázza nekem a kezemet szorongatva az az ember, aki szintén soha nem szeretett... amúgy én érte is aggódom, neki nehezebb minden, mint nekem). És ezért inkább köszönöm, ebből az egész baromságból nem kérek. Én egyedül fogom végigélni az életemet, anélkül, hogy bárkinek megadjam a lehetőséget, hogy megbántson. És én tényleg elég erős vagyok ehhez. Ha szex kell, valószínűleg nem kell sokat próbálkoznom, hogy megkapjam, ha meg gyerek, akkor örökbe fogadok egy afrikai árvát. Esküvő? Papa-mama-gyerekek-csupaszívszeretet? Ezennel tényleg hivatalosan is leszámoltam ezzel a jövőképpel. Pedig volt idő, amikor három négyesikert (tizenkét gyereket megszülni, te szent ég!) akartam drága férjemtől, Christől.
Ez amúgy annak kapcsán jutott eszembe, hogy a szüleim elválnak. Nem kell aggódni miattam. Én jól vagyok, tudom kezelni higgadtan. Ellentétben családom többi tagjával: apa közömbös, vicceskedő, Laura jelenleg az utálkozó stádiumban van. Négy napja nem alszom, mert anyát kell hallgatnom, ahogy sír, sír és sír, és nem bírja abbahagyni, mert a tudata be van szűkülve, nem tud másra gondolni, azt hiszi, itt a vége az életnek. Pedig nem, ez egy helyzet, amivel meg kell birkózni. És nagyon rossz ezt látni... de én nem törhetek össze. Annyira könnyű lenne átmenni a Szabadkába aludni, de amíg itt van rám szükség, addig nem lehetek önző. Támogatnom és segítenem kell mindenkit. Egyszer talán jobb lesz.
Csak azt kívánom, hogy egy kicsit távozzanak a gondolatok a fejemből.