Előbb-utóbb írnom kell a témáról. A halálról. Ami a világ legtermészetesebb dolga. Abban a pillanatban, ahogy megszülettünk, eldőlt, hogy meg is fogunk halni egyszer. Arra jutottam, hogy három szinten fogok találkozni Vele:
- orvosi pályafutásom során: a boncteremben kezdődött az egész, amikor első órán bementem, és ott feküdt egy ember előttem. És most fel kell boncolnunk. Aztán jöttek a preparátumok: ez annyit jelent, hogy a testet feldarabolják, és különböző oktatási célra felhasználják a részeit: valakiből végtagprepi lesz, hogy megnézhessük az izmait, valakiből torzó, vagy szeletanatómiai preparátum (tényleg van egy hatalmas parizerszeletelő - nem én használtam ezt a szót), van akinek mondjuk az agyát darabolják, vagy a péniszét, vagy egyszerűen a nyelvénél fogva kiboncolják az összes szervét, hogy zsigerkomplexumként végezze. De a legrosszabb...a fej! Ahogy le kell(ene) szednem a bőrt az arcáról, ő meg csak néz rám. És nem is mondhatjuk azt, hogy ő. Ez. Egy kartól el tudok vonatkoztatni, de egy fejtől? Szóval ez kicsit megvisel. Elviselem, meg ilyesmi, de nehéz. Aztán múltkor az orvosi kommunikáció előadáson a gyerekekkel való kommunikációról volt szó, és egy elismert hematológus (ez a szakág az aggódó szülők szótárában egybefonódott a leukémiával, pedig valójában a hematológus a vérrel foglalkozó szakember, és rengeteg más probléma is lehet a vérképzéssel) tartotta, és ő mesélt/tanított arról, hogy hogyan kell egy gyereknek elmondani, hogy haldoklik (mert el kell neki mondani). A gyerekek meghalnak. A felnőttek is. A betegeim közül is lesznek, akik meghalnak. De hogyan kéne ezt nekem feldolgozni? Én gyógyítani akarok, nem ölni, nem fájdalmat okozni.
- a saját halálom: ezt könnyebb elfogadnom bármi másnál. Nem leszek mindig itt, de most még élek, és a kis időt, ami nekem adatott szeretném hasznosan és boldogan akarom tölteni. Nem is gondolkozom a saját halálomon (az nem lenne túl normális), annyit tudok, amennyi így az anatómia kapcsán felmerült bennem. Nem akarom, hogy a testemből maradjon valami. Nem akarok a fejemmel szegény orvostanhallgatókat ijesztgetni, és nem akarok elrohadni a földben. Ha meghalok, akkor a testem is szűnjön meg létezni - azonnal égessenek el. És utána szórjanak szét. Számomra így valósul meg a porból lettünk, porrá leszünk, nem úgy, hogy egy dobozban kukacok felfalnak. Nem tervezek meghalni mostanság, de ha megtörténne, mielőtt végrendeletet írok, akkor ezt nyugodtan lehet végakaratnak tekinteni, valaki mutassa meg annak, aki a temetést szervezi.
- a szeretteim halála: ez is be fog következni, de ebbe nem vagyok képes belegondolni.
Boldog Valentin-napot, remélem elég hangulatfestő voltam! Vicc nélkül, annyi impulzus ért mostanában a témával kapcsolatban, hogy muszáj volt írnom róla.