Most láttam ezt a videót, amiben Lizzie Velasquez beszél, akit megválasztottak a világ legcsúnyább nőjének. És először is, ez mekkora köcsögség, hogy ilyet mondanak valakire? Ez a csaj egyedül többet ér, mint azok a milliók együttvéve, akik rajta röhögtek, beszólogattak neki. Mindenki nézze meg!
A beszédében feltesz egy nagyon fontos kérdést: hogy mi határoz meg téged? És most megpróbálok ezen elgondolkozni.
Mi határoz meg engem? Félórája bámulom a képernyőt, és semmi értelmes nem jut eszembe, nem tudom, hogy építsem fel ezt az egészet, szóval elkezdem, ahogy eszembe jut, és meglátjuk, mi lesz belőle.
Írás? Nagyon fontos az életemben. Amióta megtanultam írni, azóta szinte folyamatosan van valami, amit írhatok. Végtelen mennyiségű naplóm van, egy verseskötetem, ami tele van egy 11 éves kis idióta szerelmi élményeivel, de úgy mintha egy negyvenes mindent átélt, kiábrándult nőci írta volna (csak a nyelvezete gyerekes). A Bűbájos boszorkák-időszakomban még egy valódi Árnyak Könyvét is csináltam, amibe én magam írtam a varázsigéket. Van egy könyvem, aminek igazából a sztoriját imádom, és a teljes ott van a fejemben, de körülbelül csak a századát sikerült leírnom, és így is 250 oldal, ami azért nem kevés. Nyolcadik elejétől az utolsó másodpercig leveleztem Krisztivel, főleg fizika órákon, de máskor is, ha minimális alkalom adódott/volt egymásnak mondanivalónk (ami mindig van). Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a beadandó dolgozatokat is élveztem, mert azért az tök nagy kihívás, hogy valaki személyes levelet írjon a magyartanárnak, a konceptualista installációja mögött álló (felnőtté válással kapcsolatos) gondolatait megfogalmazza, a Nyugat egy számát elemezze, forrásokból összehasonlítsa a hivatalos propagandát a művészi megközelítéssel az I. világháború bukását követő időszakban, egy filozófiai kijelentésről kifejtse a véleményét, vagy egy beszélgetésből pályaszocializációs interjút készítsen. Szóval ezek olyan dolgok, amikről alapból nem írnék. Mostanában meg blogolok ugye (és a menüt fejlesztgetem).
Állatok? Van két lény az életemben, egy kutyus és egy cicus, akik nélkül én nem létezem. Komolyan, életem egyik legfontosabb mottója, hogy légy csodálatos gazdája az állataidnak, hogy amikor elmennek, akkor azt higgyék, hogy a világon semmi rossz nincsen. És, ahogy ezt leírtam, elszorult a szívem, és könnyek gyűltek a szemembe. Elképzelni se tudom... Mindenesetre egyszerűen egyetlen emberi lénnyel sem tudok olyan boldog lenni, mint amikor látom, ahogy Mushu fut, lebegnek a fülei, és vidáman játszik, vagy Cili az ölemben úgy üldögél, mint egy királynő a trónján (halálkomolyan). Ilyenkor érzem a leginkább önmagamnak magam. Ismerem Cili minden apró mozdulatát, egyszerűen tudom, mikor mire készül, az éhező macska viadalát Oscar-díjasan adja elő a harmadik reggelije után is, tudom, hogy Mushut mikor kell kiengedni - hogy ugatni akar vagy pisilni. Semmit nem tudok a gyereknevelésről, de az biztos, hogy háziállatok nélkül nem fogok gyereket vállalni. Ezt a végtelen szeretetet, ragaszkodást, önfeláldozást minden gyereknek meg kéne tapasztalnia.
Az emberekkel való kapcsolatom nagyon ellentmondásos: egyrészt szinte az egész világot utálom Komolyan lesz Való Világ 6??? Meg 25. énekes tehetségkutató? Minek? Komolyan miért nézi bárki? Általában ha az éjszakai életben beszélgetek valakivel, elmegy a kedvem az egész élettől, facebookon is hülyét kapok az ismerőseim 75%-ától, és egyáltalán minden hitemet elvesztettem a jövőben - mi lesz a világból, ha a mostani 12 éves partiribancok felnőnek? Nem tudok ezekkel mit csinálni, csak ignorálni, ahelyett, hogy felbosszantom magamat: utazni csak úgy tudok, hogy a zene max hangerővel megy, így kizárom Budapest idegesítő zajait, facebookról kb mindenkit kitiltottam az üzenőfalról, és azt is elmondhatom, hogy őszintén leszarom az Éjjel-nappal Budapestet, meg hasonló agymenéseket.
Szóval a mély gyűlölet és megvetés mellett én nagyon igyekszem nem ítélkezni első látásra, csak miután bebizonyosodott, hogy igazam van, és tényleg egy agyatlan idióta az illető.
És ezek mellett életem legnagyobb vágya, hogy segítsek ezeknek az embereknek. Mondjuk akiknek igazán segíteni szeretnék, azok azok, akiknek nincs lehetőségük eldönteni, hogy ők béna idézeteket posztolva éljük meg a szakítást-típusú, érfelvágós alternatív zenét hallgató, vagy hipsterszemüveges, Starbucksban Instagramolók lesznek-e.
Amúgy nagyon toleránsnak tartom magam: abszolút támogatom a homoszexualitást, a másságot minden tekintetben. Vagyis ez nem is tolerancia. Simán nem érdekel, hogy ki kivel mit csinál: mindenki azt szeret, amit, és csinálja azt, amit akar, anélkül, hogy ezért rosszul kéne éreznie magát. Soha nem tennék semmit, amivel bárkit lelkileg vagy fizikailag megbántanék, és nem tetszik, ha valaki ezt teszi. Itt a videóban is teljesen kiakadtam azon, hogy rengetegen azt írták névtelenül szegény csajnak, hogy nyírja ki magát. Komolyan, ki ír ilyet? És sajnos a mostani internetes közegben nagyon könnyű osztani az észt, és nagyon sok fiatal tényleg öngyilkos lesz ezek miatt. Ez igazán borzasztó.
Zene? Alapvetően egy nagyon rendetlen ember vagyok, akit egy bizonyos (elég magas entrópiájú) szintig nem izgat, hogy hogy hány ezer ruhadarab, könyv, stb van szétdobálva a szobában. De a zenéim között nem bírom elviselni a rendetlenséget. Nagyon szigorú szabályok szerint kerülnek elhelyezésre a bonyolult mapparendszerben a letöltött elemek, az iTunesom rendezettségére meg kifejezetten büszke vagyok: mind az 1844 dalnak rendben van az előadója, album cím, megjelenési év, albumborító a helyén. Mindent hallgatok, szerintem nem találni olyan stílust amim nincs: pop, rock, alternatív (jelentsen ez bármit), rap, parti/house/electro/techno (ezeket én nem tudom elkülöníteni, a lényeg, hogy DJ csinálja), retró, néhány tanulós klasszikus darab, stb. A legjobb dolog, amikor max hangerővel ugrálhatok, foroghatok, táncolhatok, énekelhetek a szobámban. Nekem ez segít a legjobban levezetni a stresszt. Szerintem ez is hozzájárul nagyban ahhoz, aki vagyok.
Humor? A legfontosabb dolog a világon. És én nagyon bírom a saját humoromat. Semmit nem veszek túl komolyan, és ezért nagyon nehéz engem megbántani
Szerintem még nem írtam róla soha, egyszerűen még most is annyira felzaklat. Hetedikben, amikor elkezdtem a gimnáziumot, amikor meg kellett találnom a helyen egy teljesen új környezetben, amikor át kellett térnem a tanulásra (mert általános iskolában semmit nem tanultam otthon. Konkrétan semmit.), a Chris-drámázásról nem beszélve, egyszer csak kiderült, hogy gerincferdülésem van. Minden második embernek van olyan fokú gerincferdülése, mint nekem, de alig veszik észre valakinél... hát engem kiszúrtak. És amellett, hogy közölték, hogy mostantól minden sportot abba kell hagynom (addig főleg kézilabdáztam, úsztam), de életem végéig kell hülye gyógytornáznom; amellett, hogy egy hétig bent kell lennem a Heim Pálban, azért hogy mindenféle szar és megalázó vizsgálatot csináljanak velem; amellett fűzőt kaptam. Egy műanyag személyre szabott börtönt, amit napi 24 órában viselni kellett, azért, hogy talán megállítsa tragikus gerincferdülésemet. Képtelenség volt ez alá vagy fölé normálisan felöltözni, ráadásul nyaranként majdnem megfulladtam a melegtől, és meggyőződésem, hogy ezért nem nőtt meg a mellem rendesen. Mivel be volt falazva.
Amikor kiderült, hogy ez lesz, nem viccelek, minden áldott este órákig bőgtem, azon gondolkozva, hogy mégis mit fognak az emberek gondolni rólam. A fűző mellett még volt szemüvegem és állandó fogszabályzóm is. Komolyan úgy néztem ki, mint egy karikatúra. És nagyon szerettem volna, ha ez nem így van. A sok tinimagazinban, amiket akkoriban olvastam, senki olyan nem volt, mint én... Hogy miért csináltam mégis sokáig ezt az egészet? Mert apával kötöttem egy alkut: ha én hordom ezt a szar, akkor ő abbahagyja a dohányzást. És elhatároztam akkor, hogy erős leszek, nem magamért, apáért. Ő tényleg nem szívott azóta egy szálat sem, pedig szerintem neki sokkal nehezebb volt, mint nekem.
És erős vagyok.
Minden stresszt és kétségbeesést átvezettem a gyűlöletbe: a mai napig felmegy bennem a pumpa, ha meglátom azt a szót, hogy ortopédia, és azt is elérték, hogy megutáljam a sportot és önmagamat. Hogy orvosilag segített-e az a sok szenvedés? Nem. Soha nem felejtem el azt a kaján vigyort az orvos arcán, ahogy röhögve közölte a tényeket, ahogy... tönkretette az életemet anélkül, hogy felállt volna a székéből, és levette volna a szemét a kávéjáról. Gyűlölöm az egészet.
És nagyon sokáig ez határozott meg engem. Másokkal nem volt gond, olyan környezetben voltam, ahol nem csúfoltak (egy alkalmat kivéve, és a vicces, hogy az illető a pasim lett később), de magamat én képtelen voltam elfogadni. Külsőleg és belsőleg egyaránt. Tényleg nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, még akkor sem, ha az pozitív volt. Mert elképzelni nem tudtam, hogy hogy lehet bármi pozitívat gondolni az emberről, aki szembenézett velem a tükörben. De szép lassan elfogadtam magam, és egyszer csak kialakult bennem az igény, hogy kontaktlencsét szerezzek, sminkeljek rendesen, hogy a ruháim passzoljanak egymáshoz, hogy használjak parfümöt, hogy kialakítsam a saját stílusom. Nagyon sokáig túl lusta voltam konkrét lépéseket tenni az ügy érdekében, de mostanában már nem hagyom el úgy a házat, hogy ne azt érezném, hogy külsőleg a maximumon vagyok, és ezt csak magamért teszem. Hogy magabiztosan lépkedhessek, a szokásos megvető pillantásaimmal szemlélve a világot. Mostanában már összességében szeretem azt, amit a tükörben látok, apró dolgok nagyon idegesítenek, de most nem kezdem el sorolni.
És erős vagyok: nem emlékszem, hogy mikor sírtam utoljára rendesen. Mert olyan előfordul ritkán, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de hogy tényleg kisírjam magam? Két-három éve biztos nem történt ilyesmi. Az automatikus reakcióm, amikor megérzem a könnyeket, az, hogy NEM! Én ennél erősebb vagyok!, és nem hagyom kicsordulni őket. Azt nem tudom, hogy ez jó vagy rossz-e. De hozzám tartozik.
Hiszek abban, hogy ha valaki valamit igazán akar, akkor azt elérheti. És ezért úgy gondolom, hogy bármire képes vagyok. A vizsga felvételkor eldöntöttem, hogy képes vagyok január 9-én végezni a vizsgaidőszakkal, és voilá! Eldöntöttem egy éve ilyenkor, hogy képes vagyok kémiából is megcsinálni az emeltet, és tényleg! És persze nem elég az elhatározás, csak miközben tanulok és elegem van mindenből, nem felejthetem el egy pillanatra sem, hogy képes vagyok rá.
Valamit még kell írnom az érzelmi dolgokról is... de nem ma!