 |
| most kb így érzem magam |
Végre tegnap levizsgáztam anatból. Nem tudom, kit mennyire érdekel a részletes beszámoló, igyekszem nem túl bonyolult lenni, de azért muszáj megemlékeznem életem első egyetemi vizsgájáról.
Szerintem még soha nem izgultam ennyire. Hétfőn azt éreztem, hogy na jó, én az égadta világon semmit nem tudok, remélem nem aláznak meg nagyon, amikor kivágnak. De rendesen tanulni már képtelen voltam az utolsó napokban, ezért helyette rászoktam egy sorozatra. Az én választottam még egész jó: Orphan Black, csak egy évadja van 10 résszel (40 perces epizódokkal). Szóval azzal elütöttem az időt.
Természetesen ki kellett öltözni, amit utálok, mert csak még jobban emlékeztet, hogy mennyire fontos. Még mindig látszik a kezemen egy kicsit az I can do that-feliratom. Kár, hogy a vizsga 0. percében felvettem a fehér köpenyt, meg a kesztyűt... ugyanis a boncteremben kezdtem. Kaptam egy térdízületet, amiből nagyon egyszerű buktatni, egy lábat, meg egy tenyeres alkart, hogy nézegessem. Na, tudni kell, hogy a tenyér az én mumusom, és a lábfej meg még inkább, mert hatezer-féle láthatlan kis szar izmocska van mindkettőn. Szóval idegesen nézegettem kedvenc preparátumaimat, körülbelül egy óráig, a végére már majdnem megfulladtam a formalinban, és már úgy voltam, hogy mindegy, hogy ki, csak valaki jöjjön vizsgáztatni. Közben hallgattam a feleleteket körülöttem, arra jutottam, hogy semmit nem tudok, egyszerűbb lenne, ha kisétálnék azonnal. Mellettem valaki szintén a térdízületből felelt (ezúton is köszönöm a ligamentum meniscofemoralet, random srác), de teljesen másokat kérdezett tőlem, mint tőle. Szóval, mire vadásztam egy vizsgáztatót, már eléggé égtem a tettvágyban.
Elmondtam mindent, amit tudtam (végülis azt kell kihangsúlyozni), kérdezgetett, azokat kevésbé tudtam, én a magam részéről már a 2. hülye válaszomnál kivágtam volna magam. Mert én tényleg mindig próbálkozok felelni valamit a kérdésre, képtelen vagyok azt mondani, hogy nem tudom. Inkább rizsázzak magabiztosan valami hülyeséget (amiről én is tudom, hogy hülyeség), majd a tanár magyarázza el, én meg bólogassak, hogy AHA! Ezt akartam mondani, csak a tanár úr megelőzött!. Szóval a boncteremben végül csont+ízülettanból ötöst kaptam, izmok+erek+idegekből négyest (hülye tenyér és az anasztomózisai -.-), koponyából ötöst.
Utána mentem szövettanra, kicsit ott is belezavarodtam a dolgokba, de a vizsgáztató nagyon rendes volt, rávezetett a dolgokra, így végül bezsebeltem egy 4-t, 4/5-t, és a sejttanra meg egy 5-t. Szóval 4,6-os átlaggal indultam neki a kiugró tesztnek, aminek nagyon jónak kellett sikerülnie, ha nem akartam megbukni/rontani a jegyen. És...
Kiosztották az indexeket.
Kinyitottam.
És.
JELES LETT!
És én meg hihetetlenül boldog. Tényleg annyira könnyűnek érzem magam, és még most is alig akarom elhinni. A legnehezebb, legtöbbet érő vizsgám nagyon jól sikerült!!! És most másfél csodálatos, anat nélküli hónap következik.
Délután ennek örömére adtam plazmát, este pedig természetesen ünnepeltem - bár elég furcsán.
Év elején elkezdtem írni cetliket, ilyen apró mindennapi örömforrásokról, csakhogy ne felejtsem el őket, és hogy év végén visszaolvassam. És Vikinek is adtam egy ugyanolyan üvegcsét, hogy ő is írjon. És most jött el az a pillanat, amikor egy ivós játék keretében visszaolvastuk őket. A játék lényege: ha a cetli egy pasival kapcsolatos, akkor iszunk. Hát. Öhm. Izé. Volt három olyan cetlim, amire nem kellett inni. Az egyik január 3., amikor azt írtam, hogy véglegesen elköteleztem magam az orvosi mellett. Ez tök cuki múlt Tamitól.
Amúgy gyakorlatilag áprilisban abbahagytam a cetliírást (Viki szerencsére csak novemberben maradt le), és az 50 cetlimből kb 40 januárból származik... jó lett volna, ha folytatom, de érettségikor túl sok minden történt, és lemaradtam, és az a helyzet, hogy a szakítás óta rá sem tudok nézni arra az üvegcsére, mert gyakorlatilag oda van dokumentálva a kapcsolatunk kialakulása.
De most Viki, egy üveg Garrone, és egy üveg Vodka társaságában az anat utáni örömömben egyszerűen muszáj volt. És meglepően vicces, hogy milyen lelkes voltam... hogy a pasik mennyire boldoggá tudnak tenni. Szóval az este végére már csak egy fél üveg vodka maradt.
És habár, én is meg Viki is féltünk attól, hogy nem lesz-e rossz úgymond feltépni a régi sebeket, de nem. Igazából betegre röhögtük magunkat, miközben felelevenítettünk egyes eseményeket... amik jó, hogy megtörténtek. Ha nem lett volna, akkor nem lett volna tegnap ilyen csodás esténk.
Remélem, a következő év is hasonlóan változatosan fog telni! :)