Nos, megéreztem a hírnév ízét, ami őszintén nem tetszett. Karácsony lezajlott azzal a borzasztó felfedezéssel, hogy felnőttünk. És most nyomom a kémiát, napi 14 tétel (ma 12-nél tartok).
Na de szép sorjában: szóval történt velem egy kis aranyos vicces dolog, amit posztoltam a Pesten Hallottam nevű csoportba. Ennek a csoportnak az lenne a lényege, hogy kis aranyos vicces sztorikat osszanak meg a tagok egymással, de mára annyira kinőtte magát, hogy gyakorlatilag nem is olvasom. Mert minden poszt alatt vagy elkezdik egymást ölni szarságokon, vagy grammar nazi-skodnak (amit megértek, ha valaki posztol, akkor azt lehetőleg magyarul tegye), vagy iszonyatosan béna tizenöt éve elhasznált meme-ket raknak be.
Mindig meg tudok lepődni, hogy az emberek mennyire hülyék. Alapból nem zavar, mert igyekszem elkerülni, de most nem sikerült, mert az én posztom alatt is pontosan az előbb említett eseménysor játszódott le. A történelmi hűség kedvéért berakom a képet, és próbálok nem túl dühöngő őrült lenni.
1. 856-an lájkolták. Ez azért nagyon durva szerintem.
2. Mégis mi a rákomat kellett volna csinálnom?! Féllábon ugrálva, a francia himnuszt énekelve dörömbölnöm, az úgy elég kreatív?
3. Kurva fontos volt Hagridot berakni, bazdmeg!
4. Ő sem élhetett volna anélkül, hogy ismeretségünket meg ne említené.
5. Lehet, hogy én vagyok egy humortalan őstulok, de hogy a francba jönnek ezek a kocsik ide?
6. Köszönöm a tartalmas hozzászólást.
7. Fájna neki, ha komment nélkül továbbtekert volna a csoportban...
8. Erre csak simán azt tudom mondani, hogy nem túl intelligens. De legalább kapcsolódik a posztomhoz.
Ezek után rengeteg srác bejelölt ismerősnek, és megérkeztek életem első rajongói levelei, legtöbbjük randizni akart velem. Mindet lekoptattam. Valahogy közölni kéne a tagokkal, hogy ez nem egy társkereső oldal. És hogy nem kell írni mindenkinek, aki a profilképe alapján tűrhető.
Na mindegy, ezen is túl vagyunk. A karácsony megszokottan telt, amellett, hogy idén minden kicsit más volt: szóval Laura 24-én délelőtt itthon sem volt, ezért egyedül díszítettem a fát, anya főzött, apa rohangált (=sütött a lakásban).
Délután-este elfogyasztattuk a karácsonyi estebédet, énekeltünk, csillagszóróztunk, majd ajándékoztunk. Kaptam egy laptopot! Acer Aspire S3, gyönyörű és könnyű (!) ultrabook, már most imádom.
Kutya és cica ott voltak körülöttünk, tök nyugis és családias volt. Este megnéztük a Nagy Gatsbyt.
25-én szokás szerint az apai ágat látogattuk meg. Viszont ez volt az első karácsony azóta, hogy a mama meghalt. Ez kicsit látszott is papán, most már ő volt az egyetlen a generációjában. De azért büszkén mutogatta a gyémántdiplomáját (hatvan! éve végzett). Mi meg az unokatesókkal már a felnőttek kategóriába tartozunk. Tök durva. Vivi terhes. Dórinak két kisgyereke van, és a szüleink azt mondogatták, hogy milyen csendesek. Mi anno nagyon hangosak és aktívak voltunk. Pingpongoztunk, a lépcsőkön össze-vissza csúszkáltunk, dobálóztunk, visítottunk, énekeltünk, stb. Most meg csak dumáltunk: egyetemről, munkáról, vezetésről (már a húgomnak is megvan a KRESZ), egyedül élésről, spórolásról. Nagyon bírom az unokatesóimat, hihetetlen, hogy mennyire különbözünk, és mégis ugyanoda tartozunk.
Este Életrevalókat néztünk, még mindig rohadt jó.
Este Életrevalókat néztünk, még mindig rohadt jó.
26-án Lajosmizsére mentünk. A két idősebb unokatesóm most is Londonban volt (csak skypeoltunk), szóval viszonylag szűk körű ünneplés volt. Lajosmizsén mindig sokkal infantilisebb vagyok, ez köszönhető annak, hogy gyerekkorom legmeghatározóbb élményeit ott szereztem. Szóval Laurával, Ricsivel, a barátnőjével, Henivel, és a kiscicájukkal szórakoztunk: Ricsi meg a macska elborzadva minket bámult, miközben mi Wrecking Ball-t, All I Want For Christmas Is You-t, Impossible-t, Rolling In The Deepet, és hasonló szenvedélyes, teli torokból üvölthető klasszikusokat adtunk elő ugrálva. Király volt.
Idén azért volt más itt, mert iPaddel fotózgattak... a professzionális egyszerű fényképezőgép helyett. Ami szerintem még mindig vicces.
Azóta meg élvezkedem a laptopon, illetve kémiát tanulok, de valahogy minden motivációmat elvesztettem. Mármint, az anatómiát letudva úgy érzem magam, mint aki mindenre képes, ezért nem tanulok rendesen... Mindenesetre I can do this.
És holnap muszáj elfelejtem mindent. Nem szabad semmire gondolnom. Mert akkor lesz egy éve, hogy először találkoztam Csengerrel. És ez nem számít, tudom. Ő már rég elfelejtette, eszébe se fogok jutni. Miért rettegek mégis ettől a dátumtól?