Ó, de tanulnom kellene nekem! (Anatómia: szövettan, embriológia, láb csontok + ízületek, medence átmérőinek felfogása, gerinc. Fizikából meg kémiából az ellógott előadásokat kéne átnéznem. Szociológiából meg írni a terepmunkát. Egy oldal van meg az ötből, és szükségem lenne egy bullshit generatorra. Egyszerűen nem tudok terjengősen írni, pedig nagy szükségem lenne rá.)
És ezzel a kezdéssel jelentem, hogy most fejeztem a Grace Klinika 10. évadjának 7. epizódját (a legújabbat), és a tény, hogy már a hetedik epizódnál tart a sorozat, ismét rádöbbentett, hogy a gólyatábor óta mintha csak rohanna az idő. És én meg mintha egy helyben állnék. Két hónap eltelt.
A mai nap többi részét a szociológia szenvedéssel töltöttem, mivel hangfelvételből kell valami olyasmi interjút fabrikálnom, mint a Nők Lapjában: Interjúalanyom mélyvörös zakóját a szék háttámlájára helyezi, elmosolyodik, majd rendel egy moccacinot. Az egyetlen probléma, hogy ki nem állhatom a hangom a felvételen, úgy hangzok, mint egy bólogató idióta, hülye kérdéseket teszek fel, és még ragozni sem tudok. Szóval egyszerre húsz másodpercnél többet nem tudok meghallgatni idegroham nélkül.
Ezt elég hamar meguntam, ezért áttértem valami sokkal izgalmasabbra: múltkor volt egy fölösleges órám, és elkövettem azt a hibát, hogy beültem egy könyvesboltba, és elkezdtem olvasni Dan Brown új könyvét, az Infernot. És ezzel a lendülettel elolvastam az első száz oldalt... és megint tök érdekes. Nagyon szeretem ezeket a rejtvényes-művészettörténeti dolgokat, épp ezért a Da Vinci kód, az Angyalok és Démonok, valamint Az Elveszett Szimbólum is nagyon tetszett. Plusz ez a Dante Pokol dolog is nagyon izgalmas. Ez még irodalom órán is annak tűnt, és ez nagy szó. Szóval azt olvasom. Mert amúgy a sok kémia és anat után tényleg kimondottan jól esik valami kultúra. Még az is jó volt, amikor a Funkcianciban /teljes neve: Funkcionális Anatómia, de mindenki így hívja/ a kéznél le voltak ilyen kultúrtörténeti vonatkozások.
Ja és reggel az ágyban elkezdtem nézni egy angol anat filmet a lábról alsó végtagról, és rájöttem, hogy ez tök hasznos. Jobban megmutogatta a dolgokat, mint kedden a motyogó tanár-tanonc.
Tegnap este Bori szülinapi bulija volt. Eleinte egy beülős helyen koktéloztunk, de amikor már túl kényelmetlennek éreztük a négy ülőhelyet hét emberre, és a finom süti is elfogyott, akkor átmentünk egy Csocsó nevű helyre, ahol meglepő módon csocsóztunk.
Tudom, hogy megfogadtam... de nem tudom megtartani. Szóval vannak bizonyos helyek (Millenáris, Deák tér, Király utcai pizzázó, stb.), ahol akármennyit járok, mindig egy ember jut eszembe; vannak bizonyos tevékenységek (csocsó, biliárd, filmezés a lakásban) amikről tök mindegy, hogy előtte vagy utána mennyit csináltam, örökre egy emberhez fognak kötődni. Még olyan tárgyak, mint a fagyasztott borsó vagy egy ajtózár is így random eszembe juttatnak eseményeket... és ez annyira rossz. Olyan szívesen elfelejtenék mindent. És itt visszatérünk ahhoz, hogy két hónap eltelt azóta. Könyörgöm, két egész hónap! Egy normális ember már rég el is felejtené az egészet. Én erre miért vagyok képtelen?
Szóval csocsóztunk...
Előtte a napom egy konstans rohanás volt, kémián a spektrofotometriát vettük, ami klasszisokkal jobb a titrálásnál, fizikán megkaptam a 92%-os demóm, és továbbra sincs ötletem, hogyan sikerülhetett ilyen jól, amikor a csoport kétharmada megbukott, amúgy a szem optikája volt, ahol ismét rájöhettem, hogy milyen szar a szemem (majd ezt adatokkal is alátámasztom a jegyzőkönyvben).
Suli után elvittem Kingát plazmát adni, az első vérvételre, és ami durva, hogy ez neki tényleg az első vérvétele volt egész életében. Mindenesetre nagyon szép idő volt, és ott a TTK-n sétálva (ahol mellesleg őszi szünet volt -.-) mindig jó kedvem lesz. Meg Kingával amúgy is király dumálni. Visszafelé meg átsétáltunk a Lágymányosi hídon, és onnan mentünk haza. Kajáltam, megfürödtem és mentem Bori bulijába.