Don't forget where you belong

Most a biofizika dührohamból próbálom kirángatni magam. Két és fél hiányzó jegyzőkönyvet bepótoltam, de most az Excel nem akar működni. Én csak logaritmikus skálán akarok egy tengelymetszetet a trendvonalakból (és lehetőleg ugyanonnan indulva). A demó megint kétesélyes: ha megvan a teszt, akkor nem rossz (bár dinóda helyett diódát írtam), ha nincs, akkor a szociológia és kémia demó után pótdemózhatok, nem felejtve a másnapi latint sem. Tökéletes.
Elkezdtem az anatra tanulást. Most vesszük a koponyát, amin már van kedvenc képletem: a Fissura orbitalis superior (becsületes nevén FOS), illetve a Foramen mastoideum. Még biztos lesz pár csodás dolog.

És ha már elkezdtük az élmények felidézését, akkor folytassuk is: az Osztály. Csütörtökön volt osztálytalálkozó, kb 19-en ott voltunk, és az ofő is, és nagyon jó hangulatú volt. Tényleg olyan volt, mintha a családommal találkoznék: mindenkiről tudom, hogy mire számítsak, tudom, hol a helyem, mi a szerepem, stb. Ez az egyetemen még ennyire nem tisztázott. Érdekes módon sokkal több emberrel beszélgettem el tök jól, mint akkor amikor maga a suli tartott.
Igazából nagyon jó látni, hogy még mindig egy osztály vagyunk. Nemcsak egykori ismerősök. Mert például ha bankett (pontosabban Horány) után először öt év múlva találkoztunk volna, akkor szerintem már nem lenne meg ez az érzés. És habár (még az is lehet, hogy ennek a blognak a keretében is) sokszor kiakadtam, de ezek most már annyira távolinak és gyerekesnek tűnnek... nem számít, hogy mikor ki nem írt fizikaleckét (soha, senki).

Nagyon hálás vagyok Biharinak, hogy hatodikban, amikor 11 évesen arról makogtam, hogy Stromfeld Aurél milyen kommunista katona volt (igazából a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke... egyremegy), akkor látott bennem lehetőséget, és felvett. Komolyan, ez életemben a legjobb döntés/esemény. Még ha akkoriban nem is értékeltem annyira.
Mert lehet, hogy vannak olyan tanárok, akik máshogy csinálják, de nála nem az volt az első számú szempont, hogy valaki egész életét tanulással töltse, hanem hogy érdekes dolgokat csináljon (Kristófba akkor szeretett bele, amikor közölte, hogy klarinétozik és szereti a madarakat). És ezért nem egy versengő stréber környezet alakult ki nálunk, hanem egy olyan közösség, ahol tényleg büszkék vagyunk az eredményekre, tök mindegy, hogy milyen. Még Fruzsi tökfaragó versenyen való különdíjának az oklevele is több évig kint lógott a falon.

Az iskola életére is volt hatásunk (bár erre valószínűleg senki nem fog emlékezni): mi festettünk először osztálytermet színesre. Ilyen narancssárga-zöld-kék vidám dolog lett, és utánunk többen is elkezdték. Ettől függetlenül a miénk a legjobb. És ezt is közösen csináltunk (konkrétan harcok folytak azért, hogy mindenki minél többet fessen).
Rengeteget jártunk színházba (általában olyan darabokra, amiket nem értettünk: Nyugat 15 évesen tökéletes választás), kiállításokra (pl. az Örkény kiállításról nagyon megmaradt, hogy be lehetett ülni egy budiba), és ezt nem csak Pesten, de a kirándulások során is véghezvittük. Például Prágában az Opera Mozart Don Giovannijának bemutatóján voltunk, Egerben valami fizikás cuccon, Pécsett meg Vasarelyn. De ez csak pár példa, ennél sokkal több kulturális helyen jártunk. És kicsit hiányzik, hogy most már nincs ilyen. Magamtól kell múzeumba menni (Robert Capa kiállítást ajánlani tudom), és erre nincs túl sok időm.
De természetesen csomó minden más jellegű szórakozás is volt: kalandparktól Csodák Palotáján, strandon, evezésen, bobozáson át borkóstolóig. Nagyon élénken bennem van, hogy hetedikben Kazáron a temető mellett készítettük és fogyasztottuk el életünk legrosszabb paprikás krumpliját. De mégis hat év múlva az utolsó kiránduláson megint azt főztünk, és amellett hogy naagyon csípős volt, egy fokkal ehetőbb volt. Ezek mellett mindig nagyon sokat zenéltünk (örök sláger:  A börtön ablakába soha nem süt be a nap... volt), meg gyilkosoztunk, meg elnök-titkároztunk, meg hasonló értelmes játékokat játszottunk.
Hiányozni fog. Hiányzik.

És a legfontosabb: amellett, hogy életre szóló barátokat szereztem (ne higgyétek, hogy megszabadulhattok tőlem!), felnőttem. 12 éves gyerekekként kerültünk oda (akik lefocizzák a lámpasort, magasugróversenyen sztriptízelnek, március 15-én elég furcsa műsort készítenek, festékes kezes lepedőt készítenek (hol van?!), meg mézeskalácsházat), és felnőttekként jöttünk ki. Most eszembe jutott EHJ beszéde, aki azt mondta a ballagáson, hogy eddig egy biztonságos, védelmező buborékban éltünk, és ez nagyon igaz.
És nagyon büszke vagyok magunkra: szerintem az iskolából nekünk van a legszínesebb továbbtanulási skálánk: az orvosok és természettudósok mellett van mérnök, informatikus, tanár, szabad bölcsész (jelentsen ez bármit), közgazdász, jogász, cukrász, újságíró, van aki művészeti irányba ment tovább, de a turizmus és építészet is köszönhet nekünk meghatározó alakokat. A jövőben.

Az a furcsa, hogy most a végzős év eseményeiről akartam írni. Na majd egyszer tényleg megteszem.