Hit the lights

Jen tegnap gonoszul megvádolt, hogy hanyagolom a blogomat. Ő beszél, aki kitörölte a sajátját...
Na mindegy, szóval most mélyen magamba szálltam, és úgy döntöttem tényleg az itt ideje, hogy írjak.

Megszereztem a jogsimat, ez a vizsgabiztos sokkal bunkóbb volt, mint aki megbuktatott. Igaz, most nem vezettem olyan jól. Hiányozni fog a vezetés... az oktató, Dean. Nekem ez volt az egyetlen délutáni foglalkozásom: Jen táncol, Anne fuvolázik, Dan pedig rengeteget edz. És ez tök menő. Mármint mást csinálni a tanuláson kívül. Úgy kikapcsolni az agyat. Szóval ennek vége.

Ahogy a Dean-ügynek is. Hát ha átment volna ő is szerdán a vizsgáján, vagy nem olyasvalaki lennék, akit fizikailag képtelenség szeretni, akkor akár lehetett volna valami. Nem írom le, hogy mennyire tökéletes lenne nekem... Hogy magas, helyes, okos, kedves, hogy mennyire Chris-szerű... Hegedül 9 éve...Harry Potter zenét. Aranyosan nevetett az én vicceimen. Jól éreztem magam vele. És facebookon is egyre közvetlenebb lett, de most egyszerűen csak vége. Túl szép lett volna.

Chris... nos igen. Kétszer is beszéltem vele azóta, de mindkétszer ott volt Peter, és mindkétszer az lett a vége, hogy én vagyok a hülye. Azt mondta, hogy én csak egy hülye kis D-s vagyok. Nekem!!! Aki minimálisan ismer, az tudja, hogy engem mennyire hihetetlen módon zavar ez a beskatulyázás. Szar az osztály, tudom. De én nem vagyok szar. Mindegyik OKTV-met továbbküldték. Bioszból és kémiából is tovább fogok jutni valószínűleg. Apropó, biosz OKTV. Azért indultam, mert azt mondták, hogy nekünk, Senki D-seknek nincs esélyünk a Csodás B-sek, a Zseni C-sek illetve a Szorgalmas A-sok ellen. Ja meg azért összemérhessem Chrisszel a tudásom... És az a helyzet, hogy a tény, hogy nyertem, megnyugtat egy kicsit.
Szóval most elmondom, hogy a bioszom 110/150, a kémia pedig 59/100. Nem a legjobb pontok ezek, sőt. De azt hiszem, elégedett vagyok. Bár... ahogy írtam, hogy csalódni nem tudok, ugyanúgy teljes mértékben megelégedni sem.

Imádom a barátaimat. Ezt már annyiszor leírtam, de tényleg nem tudok elég hálás lenni, hogy ENNYI olyan ember van, akire gondolkodás nélkül rábíznám az életem.
Akikkel jól érzem magam... ezt leírni semmi. De ott röhögni az Aréna előtt, hogy egy Bershkás zacsiban visznek egy nyújtódeszkát, vagy a BD esküvői pillanatát egy jól időzített 'I cut my long baby hair'-rel elrontani, kigúnyolni, kibeszélni életem szerelmét, a saját vagy más beszólásait felemlegetni, és újra átélni, nem számít milyen gáz szituáció volt, számolási-logikai hibákon való felhőtlen kacagás, vagy épp csak megtalálni egymást egy hatalmas plázában telefon nélkül, egy Britney koncerten a Womanizerre az Ettem szőlőt üvölteni... Folytathatnám, de most csak az utóbbi napok történeseiből szemezgettem. Ez jó. Soha nem adnám fel.

Kicsit eltértem a Chris-témától. Mit írjak róla? Minden szó félelmetes. Talán reális esély mutatkozik, hogy elfelejtsem... de ilyenkor csak az jut eszembe, hogy nem akarok úgy meghalni, hogy ne csókolt volna meg. Mintha nem lehetnék teljes nélküle. A legfájdalmasabb, hogy ő viszont vidáman megvan nélkülem. Soha nem lesz rám szüksége. Tudom. Akkor mégis miért reménykedek, hogy egyszer odajön hozzám? Vagy mit tudom én, ír egy levelet facebookon. Vagy ad egy eljegyzési gyűrűt. Èn halál komolyan erre vágyom. Férj, gyerek - aztán jöhet a világ, amit megmentek.