New Age

Nem tudom, hogy azért változtam-e meg, mert egy ablaksarok fejbevágott, de azóta valahogy túl nyugodt, túl kiegyensúlyozott vagyok. Négy napig kórházban voltam, és addig mondogattam, hogy jól vagyok, amíg haza nem zavartak.

Szóval ez lehet, hogy hülyeség, de azért leírom az egészet.

Szombaton történt a baleset, és akkor semmi bajom nem volt, kicsit megszédültem, aztán lejegeltem, és mentem hagymát sütni. Hát később olyanok voltak, hogy a matek OKTV-gyakorlófeladatokat nagyon durva módszerekkel csináltam meg. Ötödikes szinten, és nem is jutott eszembe más. Meg a kémia kiralitás, optikai izomériánál egyszerűen eltűnt a térlátásom. Nagyon rossz volt. :S

De... az éjjel JÓT álmodtam. Nem is emlékszem mikor volt ilyen... mert azok az álmaim, amire emlékszem mostanában, azok mind ilyen üldözős, gyilkolós, ijesztő volt. De most egyszerűen olyan varázslatosan kellemes volt. 

Vasárnap már kicsit fájt a fejem, és további tanulási problémáim voltak. De ismét tök példátlan dolog történt. Szóval túlléptem azon, hogy az év első jegye magyarból számomra kettes. Petőfi-vers, amit megtanultam, de tényleg nem tudtam felmondani. Megérdemeltem. Ez van. Ami nem öl meg, az erősít. Szóval egyszerűen túlléptem. Ez a fajta hozzáállás NEM jellemző rám.

Estére már rohadtul fájt a fejem, szédelegve járkáltam, szóval nagyon rosszul voltam, és fél 9-kor aludni mentem, de egyszerűen sehogy sem találtam a megfelelő pózt. A fejem annyira fájt, hogy a párna sehogy sem volt jó.

Reggel már tényleg nagyon furcsa állapotba kerültem: olyan volt, mintha velem minden rendben lenne, és a világ lenne tök más. Például a táskám tök nehéz volt, a konyhától hányingerem lett, és a Határ úti tömeg meg nagyon-nagyon nagynak tűnt. Már a felszínen elszédültem, de amikor lementem a metróhoz, így tisztára elvesztem, vagy nem is tudom. De végig tudtam magamról, hogy fáj a fejem, pásztáztam a tömeget, hátha meglátom Christ, csak a tömeg volt a szokásosnál nagyobb és hangosabb. Aztán csak Petert vettem észre. Mármint azt tudtam, hogy ismerem, és oda is mentem hozzá, de pár másodpercig nem jutott eszembe a neve.

Aztán megkérdeztem, hogy mit csináljak, mert a saját hozzáállásommal bementem volna a suliba, és fél 5-ig ott kóvályogtam volna. Mondta, hogy menjek el kórházba. És a durva, hogy megtettem. Így tök simán nulla vitatkozással.

Na a kórházban kicsit össze kellett szednem magam, hogy elmondjam, hogy ki vagyok és mit akarok, de olyan lassúnak éreztem magam. Aztán leültem, és úgy konkrétan magamba roskadtam. Nem a depressziótól, hanem a rosszulléttől, és a táskámra dőlve félig eszméletlenül igyekeztem megőrizni az öntudatom. De nem tudom, hogy sikerült-e. Nagyon furcsa volt... És annyira zavart körülöttem a zsivaj.

Aztán végre szólítottak, bementem, ismét abban a lassított felvétel állapotban, és ott az orvosok megkérdezték, hogy miért a gyerekkórházba jöttem, ha már 17 éves vagyok. Mert az van a sulim irányában. De még válaszolni sem volt erőm.

Felküldtek röntgenre, akkor már kicsit jobban voltam, aztán belgyógyászatra, aztán szemészetre, aztán hívták a szüleimet, merthogy befektetnek a neurológiára. Addigra már tök jól voltam, a fejfájáson kívül minden tünetem eltűnt.

Aztán négy napig ott dekkoltam (feküdtem!), minden nap más szobatársam volt, de mindegyik jó fej volt. Az átlagéletkoruk: 10,5 év (igen, kiszámoltam, nem volt jobb dolgom). Csak egyszer volt egy olyan, hogy amikor a Titanicot néztük, akkor elfeküdtem a fejem fájós oldalát, és úgy éreztem mintha az agyam így belülről lüktetne. És amikor befogtam a fülem, akkor így konkrétan hallottam a vért lüktetni.

De amúgy tényleg tök jól voltam. Olyan kiegyensúlyozott és boldog. Igen, a kórházban. Bár azért minden alkalmat megragadtam, hogy panaszkodjak, és végül tényleg sikerült kibuliznom, hogy egy nappal előbb elengedjenek.

És tökre erőt adott, hogy csomóan meglátogattak (a szüleimen kívül):
Kedd: Wendy, Jen, Ticia és a pasija. Szerda: Jen, húgom, Emma. Csütörtök: Lainey, Jen, ÉN, de akkor már mehettem is haza, és hazafele még Gillyvel is találkoztam. Szóval ez úgy király volt. Imádom a barátaimat.

Amúgy leginkább azért voltam ki a kórházban töltött napoktól, mert rohadtul lemaradtam a suliban. A nővérek egyszerűen nem értették, hogy miért nem örülök egy kis pihenőnek. Hát mert aztán mindent be kell pótolnom... És tényleg. A nagyját már megcsináltam, még egy kicsit tanulok, azt cső.

A zárójelentésem azonban nagyon tetszik. Olyanok vannak benne, hogy 11. osztályos tanuló, gimnáziumba jár, reál tárgyakból erős. Ez orvosi szempontból releváns? Ha szakközépbe járnék és magyarbuzi lennék másképp kezelnének?

Meg ami a legjobban tetszik: okos, nyitott, jól kooperáló serdülő. Igen, ez vagyok én.