This year...

Tizedik osztály:
Egyértelműen a legjobb év volt eddig. Visszatekintve eddigi életemre nem csináltam mást, mint
- Chris után epekedtem
- bélyegzőt rendeltem
- showműsort vezettem
- szerepjátékokat játszottam (ott van például a kitalált osztályom, olyan hülye nevekkel hogy Kuri Amoth, Rou Rio, stb.)
- nyávogtam
Úgy kb. ennyi. Tényleg komplett idióta voltam. Azóta eldöntöttem, hogy minden dolgot, amit nem tizedikben csináltam, azt nem is én csináltam. Vagyis én csináltam, csak megváltoztam. Nagyon. És nagyon örülök neki.

Az idei év első fele arról szólt, hogy döntsek a jövőmről. Elmentem anyával Szegedre az egyetemi találkozójára, ahol rém sikeres emberek vettek körül, és habár nagyon unalmas volt a beszámolójuk, pont ezért volt időm azon gondolkozni, hogy mit szeretnék én mondani 30 év múlva.

Tudom, hogy mi érdekel: a természettudományok minden mennyiségben. Sajnos semmiből nem vagyok kiemelkedően jó. Csak olyan elmegy. Viszont nagyon-nagyon szeretnék bekerülni Abu-Dhabiba, az ottani NYU-ra. A jelentkezők 2,5 %-át veszik fel, szóval majdhogynem lehetetlen bekerülni, zseninek kellene lennem. Eredmények kellenek. Vajon képes leszek rá?

Minden vágyam, hogy segítsek. Hogy az legyen a munkám, hogy védem a környezetet, hogy tényleges megoldásokat keresek a globális problémákra. Szeretnék ott lenni a természeti katasztrófák helyszínén, és embereket és állatokat menteni.

Szóval, ezt eldöntöttem.

Aztán egyre önállóbbnak érzem magam. Mármint saját bankszámlám van, és onnan kell gazdálkodnom. Minden helyre elmehetek, és idén voltam pár jó buliban. Az alkoholról nem nagyon változott a véleményem: iható, mint bármi más, de ennyi. Nem tudom, miért vannak oda érte. A legkedvencebb italom mindig is a víz marad.

Az osztályközösség... bizonyos értelemben jobb. Már nincs az a hatalmas klikkesedés. Viszont nekem tényleg rossz érzés, hogy az osztály legalább fele egy árva betűt nem szokott tanulni. Így a tanárok utálnak minket, az egész iskolában nekünk van a legrosszabb átlagunk. És ez ellen ÉN nem tehetek semmit. Mert én okos és szorgalmas vagyok. Na mindegy... És a legrosszabb a nemtörődömség. Hogy mindenki leszar mindent, és mindenkit. Oké, van osztályközösség. De akkor is mindenki a saját körében eléldegél, és nem tudom. Nekem jó így. Hogy békesség van. De ez így akkor sem az igazi. Na jó, ez egy elég lehangoló téma. Térjünk vidámabbra



Csomó programom volt a barátaimmal (amit itt is kiemelnék, hogy mennyire szeretem őket), a tanulást nem vittem túlzásba, de valahogy mégis az időt, amit ráfordítottam produktívan tudtam felhasználni. Általában.

És idén először kommunikáltam normálisan Chrisszel. Úgy, hogy ne imádkoznék azért, hogy minden szavamat elfelejtse. Úgy kezdődött, hogy a szülinapja után ráírtam MSN-en (csodák csodájára, FENT volt… nem szokott), és azután kb. 3 óráig dumáltunk. Nagyon jó volt, főleg, hogy 9.-ben annyi mindent akartam kérdezni tőle, de mindketten eléggé elzárkózottak voltunk. Oké, kimondom, egy kukkot sem szóltunk egymáshoz. Gáááz. Lényeg, hogy akkor bepótoltunk valamit. És én persze minden szavát ittam, alap, de úgy éreztem, hogy őt is érdekli, amit mondok. Mármint a kérdéseiből. Akkor éreztem, hogy ez az év más lesz… jobb lesz.
Ezek után, tényleg hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy a metrónál odamenjek hozzá, és dumáljunk. Szemtől-szembe, kettesben. Ahogy mint soha. De sikerült. Sokkal jobban, mint megérdemtem volna. Aki addig azzal jött, hogy nem is szerethetem, mert nem ismerem, annak rá kellett ébrednie, hogy de igenis ismerem, és minél jobban ismerem, annál jobban szeretem. Pontosan az az ember volt, akinek képzeltem, mielőtt beszéltünk volna. Vagyi sokkal jobb. Mármint tényleg jólelkű. Kedves. És imádom, ahogy lép, a marihuána-mintás piros táskáját, és amúgy is minden piros cuccát (tesigatya, kabát, stb.), ahogy beszél, azt, hogy milyen udvarias. Mellette mindig jól érzem magam. Szépnek, és menőnek. (Amilyen NEM vagyok)

Szóval minden reggel betegesen vártam, hogy ott legyen, és beszélhessünk. Néha elbizonytalanodtam, hogy mi van, ha ő ezt az egészet nem is akarja. Mert mondjuk amikor Rachel és Peter ott volt, akkor le se szart engem. Kétértelmű volt az egész. De mégis, amikor elköszönünk, és kimondja a nevem… az annyira csodálatos.

De sajnos vagyis inkább szerencsére nem jöttünk együtt minden reggel. Mert az olyan lett volna, mintha a nyakán lógnék. És nem akartam ráakaszkodni. Inkább lehetőségeket adtam neki, hogy ő jöjjön oda hozzám, és ezekkel általában élt. Ha meg nem, akkor jött a világvégeutánidepresszió-hangulatom. Amit (érthetően) nem szeretik azok, akik részesei.

És végül a csodálatos öleléspuszi...



Én próbálkozom. Mármint kevésbé idegesítőnek lenni. Leszoktam a postakocsizásról is. Pedig az abszolút én vagyok. Szóval, próbálok önmagam lenni mindig, de azért másokat idegesíteni nem szeretek.

Szeretlek, Chris!

Jövőre is, remélhetőleg ugyanitt.

Köszönöm mindenkinek az élményeket.