Na jó, most hullafáradt vagyok, szóval bocs, ha hülyeségeket írok.
Tegnap semmi különös nem volt: egy fizikadoga, ami tök jó lett, annak ellenére, hogy Jennel egymástól függetlenül a másik csoport feladatát írtuk.
Leadtuk a faktos papírt: matekot, kémiát, business Englisht, és művtörit fogok fakultálni. Bár őszintén szólva, szívesen bejárnék bioszfaktra is. Sőt, egyszer szívesen megnéznék egy filozófiát is. A karriertervem egész konkrét alakot öltött. Az egyetlen probléma, hogy nem igazán létezik olyan karrier, amit én választottam: természetvédelmi kutató? Szóval nem zöld odakötözöm magam a fához Greenpeace aktivista szeretnék lenni. Pedig jelentkeztem önkéntesnek a Greenpeacehez és az UNICEF-hez is. Nem tűnik úgy, mint ha válaszolni akarnának... Hanem valaki, aki ténylegesen megoldásokat próbál találni a természettudomány segítségével, hogy segíthessen a bolygón. Kutatni, utazni akarok. Megmenteni embereket. A Földet. Ennyi a vágyam...
Az egyetemet is kiválasztottam. Külföldi, és nagyon jókat hallottam róla. Nem hátrány, hogy akkor sincs semmi, ha nem vesznek fel. De mindent megteszek, hogy felvegyenek.
Ma reggelre levetkőztem ezt a hitvallás dolgot... bár őszintén szólva még mindig tartok egy kicsit tőle. Szóval... velem nem történhet ennyi jó. A lényeg, hogy újra időzítettem. Tökéletesen rosszul. Megint úgy éreztem magam, mint egy kémfilmben. Mintha előre eltervezetten Chris és Peter megfigyelt volna.
És ez rossz. Engem az emberek nem vesznek észre, szóval azt csinálok, amit akarok: énekelek, neurotikusan bámulom a lépcsőt, miközben úgy teszek, mintha Metropolt olvasnék, eközben dölöngélek, ide-oda lépkedek. Szóval mint egy komplett idióta. Mindegy, nem ez a lényeg, ilyen vagyok.
De ha valaki konkrétan megfigyeltetne, akkor megláthatná, hogy várok valakit. És ha Ő jön, akkor minden megváltozik. Az egész olyan mesterkélt lesz.
Ma az volt, hogy álltam, és láttam, hogy jön Chris. Ő nem vett észre (remélem, ez a helyzet, és nem a kémes sztori, szóval, hogy eljátszotta, hogy nem vett észre), és továbbment egy metrókocsinyival. Én meg amikor jött a metró, én automatikusan odasétáltam közelebb hozzá... ami elég feltünő. Na mindegy, egyszer csak Peter felszállt mögém.
Tehát, én végig vele voltam a metrón, miközben egy szerencsétlen ajtóval odébb ott volt a szerelmem
Ennek kapcsán felmerül a következő probléma. Néhányan próbálják nekem bemesélni, hogy Peterrel tetszünk egymásnak. Én nem tudom elhinni, nem akarom elhinni, és nem igaz. Ma is... ott voltam tőle 10 centire, és mégis csak arra tudtam gondolni, hogy 10 méterrel odébb ott van Chris.
Aztán a következő érv, hogy Peternek elég régóta Rachel teszik (Rachel szerint). És, hogy Rachel azt mondja, hogy Peter utál engem.
Nem vagyunk barátok. DE mindig odajön hozzám, és máshoz nem. Mármint, van amikor osztálytársához se megy oda. Hozzám igen. MIÉRT?
Ha együtt vagyunk, beszólogat, szívatjuk egymást, és váh pont azt hozza ki belőlem, amit annak idején az első és egyetlen pasim. Ilyen agresszív vihogós libát. Ez MIT jelent?
Nem akarom, hogy bebeszéljék nekem... de most komolyan eltöprengtem. Nem tudom.
Aztán végre találkoztunk Chrisszel. Azután minden jó volt. Peter szívatott, Chris általában védett. Középen mentem. Miközben arról tárgyaltunk, hogy a) Peter első helyen jutott tovább az országos töriversenybe; b) Chris továbbjutott az országos föciversenybe. Nos, kérem MI VAN VELEM? Szerencsétlen, hülye, buta, bolond Déssel. Kicsit sem lett kisebbségi érzésem...
Az egyetlen eredmény tavaly egy országos matekverseny. Nothing.
Aztán tetőzte a dolgot, hogy találkoztunk a matektanárukkal, aki fénymásolt feladatokat, és belenéztem, és áá... olyan rossz. Semmi olyasmit nem tanultunk. Még a lehetőség sincs meg, hogy annyit tudjak, mint Ő. Pedig tudom, hogy megérteném. Ha a matektanár tanítaná. Ha nem lenne ilyen az osztály. Ha a Bébe járnék. Amit utálok, és elítélek...
Olyan veszélyes, amit most csinálok... Tudom, hogy nem lehet jó vége. De akkor MIÉRT csinálom.? Félek, rettegek a fájdalomtól. Mégis.... minden másodperc, amit vele tölthetek, olyan csodálatos. Akkor biztonságban vagyok. Minden tökéletes. Semmi nem létezik rajta kívül. Vajon megéri? Vagy meg kéne állnom?
Nem tudom... Szeretem. És egyszerűen vágyom rá, hogy odamehessek hozzá, hogy átölelhessem, hogy érezhessem az illatát, hogy megcsókolhassam. Fizikailag szükségem van rá. És nem kaphatom meg.
Mikor, mikor tudok túllépni? Tíz éve nem megy. És ha van esélyem? Vagy Peternél? Vagy MI VAN??
Olyan rosszul érzem magam. Hulla vagyok. Szeretlek.