Hát ma reggel borzasztó volt. Annyira szükségem volt rá, hogy lássam végre Christ, és beszéljek vele... Annyira vágytam rá, csomó metrót vártam, álltam, álltam bámultam a sodródó tömeget, de sosem jött. Gondolom, úgy néztem ki, mint egy idióta. Annak is éreztem magam. Ki csinál ilyet? Ez olyan szánalmas...
Miután elegem lett a szerencsétlenkedésemből, felszálltam a metróra. Aztán a villamoson az egész procedúra újra kezdődött. Egy megállót megyek, ami nem sok, szóval lehetne sétálni is. Chris mindig sétál. Következésképpen én mindig villamossal megyek, hogy láthassam, ahogy sétál. Hogy beidőzíthessem, hogy akkor érjek a sarokra, amikor ő.
Na eddig a héten ott sem volt, de ma végre megláttam. Kiszámítottam, hogy az utánam következő metróval jött. -.- Tök lassan mentem a zebránál, hogy beérhessen, erre odajön hozzám egy évfolyamtársam. Bírom ezeket. Tudom, tudom, nem az ő hibájuk, jófejek stb., de engem ilyenkor akkor is elfog a csalódottság, hogy nem mehetek már Vele. Beért, köszönt (mondanom sem kell, hogy azonnal milyen boldog lettem. Komolyan.. szánalmasan.), és elkezdtünk hármasban dumálni.
Imádom, egyszerűen mindent, amit mond, amit kérdez, ahogy beszél, ahogy jár, és... egyszerűen olyan rossz, hogy nem érinthetem meg, még azt sem engedhetem meg magamnak, hogy folyton őt bámuljam.
A legrosszabb, hogy tudom, hogy mennyire boldog lehetnék. Mint soha senki mással... A legrosszabb, hogy nem tudom ezt bebizonyítani, hiszen tíz év alatt semmi sem volt... semmi... semmi...
Szeretem. MIÉRT?