Az este nagyon kellemes meglepetés ért. Az unokatesóm, aki fél éve Londonban dolgozik, egyszer csak beállított. Annyira örültünk. Mindenkit meglepett, senki nem tudott róla, és annyira jó volt látni. Ez tökre feldobott.
De olyan durvák az álmaim... mindig terhes vagyok. (A másik visszatérő motívum a londoni metró) Annyira valóságos, és annyira megszoktam már. Mindig más szituációban vagyok, máshol, és mással (na jó, Chris mindig ott van valahogy), de az, hogy ott a babám, és azt érzem, hogy a világon mindent megadnék neki, és mindentől megóvnám, állandó. Tudom, hogy 16 vagyok, nem is akarok mégy gyereket... de akkor is annyira fájdalmas felébredni. Van amikor az egész álomból annyi marad meg, hogy terhes voltam. Mint ma. És megint felébredtem...
Suliba menet megint nem találkoztam Chrisszel. Mikor sikerül már beidőzítenem? Viszont ott volt Lainey, Jókr, és Anne is, szóval ezt a csapást még túléltem.
Tesivel kezdtünk, ahol hál'istennek megint nem volt semmi. A lányokkal a Facemesh sulink-beli verzióját terveztük. A Facemesh, amit a Facebook alapítója csinált anno úgy, hogy feltörte a Harvard rendszerét, és a diákok képeiből egy ilyen szavazós honlapot csinált. Nekünk is van elektronikus naplónk, képtárral, és tök buli volt belegondolni, hogy hogyan törhetnénk fel. A rendszergazdák elcsábításával (az egyik két éve érettségizett, tök helyes, és egyszer orosz honfoglalóztunk), vagy a szervert próbáljuk meg megbütykölni. Aztán meg kell írni a programot, és végül elterjeszteni. Nagyon király lenne, bár soha nem tennénk meg.
Angolon nem volt semmi különös, de utána... találkoztam Chrisszel. Igazából olyan volt, mint mindig: a szívem úgy dobogni kezdett, boldog voltam, hogy végre látom, és elszomorodtam, amikor rájöttem, hogy ő nem örül nekem... de azért köszöntünk, ami egy újabb boldogsághullámot jelentett. Aztán letaglózott fájdalom, hogy vége. És ez így két másodperc alatt.
Na de a lényeg, hogy Jennel voltam, és ezután mondta, hogy hát ő olyan furcsán érez, amikor meglátja Christ. Na én persze elkezdtem faggatni, hogy mit mit mit, és elmondta, hogy.. olyan mintha egy filmet nézne. Hát nem tudom, hogy ezt minek vegyem, de úgy döntöttem, hogy majd amikor neki lesz valakije, akkor le is kamerázom őket.:)
Bioszon már teljesen be voltam sózva, matekon és magyaron elaludtam, de azért a gyomrom minimálisra húzódott össze, mert tudatosult bennem, hogy szerda van, és itt van Ő. És az utolsó óra francia, ami azt jelenti, hogy ha iszonyú mázlim van, akkor vele mehetek haza... Aztán persze nem jött össze.. :(
A fél évfolyam velünk jött, én csöndesen ballagtam mellettem (a gyerek, akivel ugyanazok vagyunk), és folyton hátra pillantgattam. De sosem volt ott. Na és akkor Én megszólalt, hogy milyen sokan vagyunk. Én meg sóhajtottam, hogy Hát, ja... csak az nincs, akire szükségem van. Erre ő is sóhajtott, és tovább ballagtunk csöndesen (bár a csöndes nem a megfelelő jelző egy tinicsorda közepén).
Olyan jó lett volna Chrisszel menni.
Úgy szeretem...