In the elevator...

Olyan rossz érzésem van. Azt sem tudom, hogy érdemes-e leírni, mert holnapra tisztára nem lesz jelentősége. Remélhetőleg.
Szóval reggel szokás szerint vártam Christ. Nem jött, ezért felszálltam a metróra - a tömeget pásztázva. . . Aztán leszálltam, és megláttam, hogy ott van kicsit előrébb. Nos, ilyenkor így összeszűkül előttem a világ. Mint valami célkereszt. Elkezdtem rohanni, hogy utolérjem, köszöntem (lehet, hogy én vettem észre rosszul, de direkt megfigyeltem.. mintha felcsillant volna a szeme, amikor meglátott) , dumálni kezdtünk, tök jó volt, szokás szerint. Bár nagyon sajnáltam - nem ment jól neki jól a kémia TZ.
A tanárunk ugyanaz, az óraszám ugyanaz. Velük mégis valami rohadt nehéz feladatlapot íratott. A sok hülye kis D-s közt a könnyített dogában legjobbat írni az semmi. Azt hittem a nyomába érhetek. Hogy tudhatok annyit, mint ő. De nem... Ez kicsit rosszul esett.
Ez a mozgólépcsőn volt.
Amikor felértünk, Peter egyszer csak ott volt mögöttem. Nem tudom, olyan érzésem volt, mintha ez valami előre eltervezett megfigyelő akció lenne. Olyan rossz érzésem lett. Ráadásul dühös voltam Peterre, hogy megzavart Christ és engem. Attól még jó volt, hogy vele lehettem végre. Tulajdonképpen csak ennek kéne számítania...
De kevés alkalomtól eltekintve, egymással beszéltek, engem leszarva (legalábbis így éreztem). Aztán találkoztunk P.-vel, osztálytárs (akinek van liftkulcsa), és Cs.-vel (eleinte a mi osztályunkba járt, de később átment Chrisékhez). Szóval ott voltam négy pasival, köztük a szerelmemmel. Olyan furcsa volt.

Megérkeztünk a sulihoz. Most kezdődik a történet. P. megkérdezte Cs.-t, és engem, hogy jövünk-e lifttel. Én meg Chriséket. Velünk jöttek a lift felé. Ami elvileg tiltott a diákoknak. De azért a fél osztálynak van illegális liftkulcsa (nekem nincs). És mielőtt beszálltunk volna, jött két tanár... Gyorsan elrohantunk. Ott égtem Chrisék előtt, hogy egyszer választanak engem, és akkor is így járnak (ezt maga Peter mondta).
Na ez semmi. 10 perccel később, amikor én már bent voltam a termünkbe bejött Rachel, hogy bejött az ofőjük az előbb, és leordította a fiúk fejét, hogy hogy mernek liftet használni. Megkérdezte, hogy kinek van kulcsa, és hát.. felmerült a nevem. Pedig nekem nincs!
Szóval egyrészt remélem, hogy ennek nem lesz komolyabb következménye. Mondjuk, hogy az igazgató fülébe jut, és kicsap. Ha meg nem engem, akkor a fél osztályt, akiket én köpnék be. :$
Másrészt, tényleg az én hibám, hogy Chrisék belekeveredtek... maguktól soha nem kerülnének ilyen helyzetbe. Gyorsan elrohantam bocsánatot kérni. Nem is tudom megfogalmazni. Olyan furcsán reagáltak. Amitől persze csak még jobban megijedtem, és bűntudatom lett.
Szóval pánikoltam rendesen, de közben indulnunk kellett órára, és a B-sek terme előtt na kik jöttek éppen akkor kifelé? Igen, Chrisék. És a reményteljes fejlemény a szomorú sztoriban: amikor megláttuk egymást, nyilván tiszta vörös volt a fejem, viszont ő így teljesen barátságosan elmosolyodott. Vagyis vigyorgott. Megint odavetettem, hogy bocsi.

A nap további részében nem láttam (talán jobb is), viszont a bűntudat végig emésztett. Pedig tulajdonképpen én nem tettem semmit... csak nem is tudom. Csak a mosolyával kellene törődnöm. De akkor miért érzem ilyen rosszul magam??
Még a fizikadogámra is kaptam egy ötöst. Angolon P.-vel kerültem párba, és elmondtam neki a liftes esetet. Ő megértette a dolog izéjét. Nem úgy, mint a többiek...
Na mindegy, suli után gyorsan hazahúztam, nem akartam a szemébe nézni. Pedig valószínűleg már rég elfelejtette, de azért még mindig annyira emésztem magam.